MŰVÉSZETI KÖNYVTÁR

MŰVÉSZETI KÖNYVTÁR

SZERKESZTI

Dk. k. i.ippich elek

A BARBIZ0N1 MŰVÉSZEK

ÍRTA

LEIPNIK L. NÁNDOR

BUDAPEST

LAMPEL H. KÜNYVKEKESKEDÉSE

(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

JÜAN FRANCOIS MIUJCT: ÖNARCKÉP.

Itnjz 1847

A BARBIZONI MŰVÉSZEK

ÍRTA

LEIPNIK L. NÁNDOR

11 MELLÉKLETTEL ÉS 64 SZÖVEGBE NYOMOTT KÉPPEL

BUDAPEST

LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE

(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

MINDEN JOG FENTARTVA

Hornyánszky Viktor cs. kir. udv. könyvnyomdája Budapesten.

I.

(A franczia művészet a forradalom után. — Klassziczizmus és romanticzizmus. — Az angolok befolyása.)

A nagy franczia forradalom okozta politikai és társadalmi átalakulás össze- zúzta a régi formákat.

Új világ keletkezett.

Tágabb szemhatárok nyíltak az emberiség előtt.

Új szempontok lettek uralkodókká : a nyugalmas kontemplácziót a cse- lekvés parancsoló szózata zavarta fel álmából. A jelen hatalmasan lüktető élete legyőzte a rég-mult emlékeiben való gyönyörködést.

És e szózat harsogó szava a művészeteket is felrázta. Francziaországban a festőművészet a XVIII. század második felében hozzásimult az élethez ; a korszellem játszi léhaságát, édeskés felületességét megtaláljuk még azoknak a mestereknek képein is, akik az általuk klasszikusnak vélt irányt követték. Találó példák erre Natoire-nak a Louvre-ban található képe : „Vénus demandant á Vul- cain des Armes pour Énée.“ („Vénusz fegyvert kér Vulkántól"), vagy Doyen ugyanott látható vászna: „Triomphe d’Amphitrite" („Amphitrite diadala"). E fest- mények tárgyai a klasszikus mythologiából merítvék ugyan, de e hitregékből franczia szellem szól hozzánk, hazug pathosz-szal, mesterkéltséggel, hatásvadá- szattal.

Előttük még a vallásos festészet sem szabadulhatott a közélet léha világnézete alól ; Le Brun a Szentírásból meríti tárgyait ; de nem a hit lelkesíti ecsetjét, hanem az a hivalkodó pompa, mely hatalmas pártfogójának XIV. Lajosnak fényes udvarában körülveszi. Jellemző erre a művészetre, hogy csak a királyi palotában keresi ideáljait, akár a Szentírás legendáit akarja fölébreszteni, akár Hellas ragyogó mesevilágát ; akár a kéjsóvárgó Vénuszt festi, akár a bűnbánó Magdolnát : ihlete nem az eszmét örökíti meg, hanem valamelyik udvari hölgy képmását.

De jellemző, hogy nem a byzantinizmus kergeti a művészeket a nagyok szolgálatába, hanem az a vágy, hogy minél nagyobb hatást érhessenek el ! Szár- nyaló eszmék, mély gondolatok nem érdeklik e léha világot s így a művészek az érzékek hízelgőivé lesznek. Ezért a fény, a pompa környezetében keresik az inspirácziót, melyet a színtelen, köznapi tömegben nem találhattak meg. Az udvar pedig a gondtalan, üres formák színhelye s így az akkori festőművészet sem lehetett másféle, mint a milyennek Diderot jellemezte: „Ilyen időkorban száz

Művészeti könyvtár : A barbizoni művészek.

1

2

A barbizoni művészek

állványkép közt egyetlen kompoziczió ; ezer arczkép közt egyetlen történelmi kép ; a sok közepes művész mint a gomba keletkezik s elárasztja a nemzetet !“

A formaérzék már nem a benső megoldást szolgálja, hanem a díszítő hatást. A züllés e korszakában már csak színpadi értéke van a festészetnek. Mert züllésről lehet csak beszélni ott, a hol a forma élő nyelve, törvénybe iktatott szótárrá fajul el, a mely minden taglejtésnek, minden vonalnak kiszabja a maga értékét, a melyet azonban nem a kifejezés okai és ereje határoznak meg, hanem a gesztus elegáns volta. Ez az elfajulás eredményezte az úgynevezett „méplats“ modort, az alakoknak reliefszerű kidomborítását, a melyet Coypel- nél, de még Grenze képein is találunk.

Ezen iránynak főképviselői Cliardin, Fragonard és Boucher voltak. De bármily nagyok lettek légyen is hibáik, elvitázhatatlan érdemükké vált, hogy a festészetben ők honosították meg a könnyed báj, a játszi jókedv új elemeit, a melyeket a híres Watteau művészi tökéletességre emelt.

Ez időben egyedül Vien képviselte a „ komoly “ művészetet, a ki az antik művészet szigorú törvényeit követve, kezdője lett a modern klasszikus isko- lának. XIV. Lajos kinevezte a Rómában lévő franczia akadémia igazgatójává, hol tanításával sokkal kedvezőbb eredményt ért el, mint képeivel, melyek a teremtő erő híján, mélyebb hatást nem idéztek elő. Legnagyobb dicsősége az marad, hogy Jaques Lonis Dávid , a francziák „nagy“ Dávid- ja, az ő kezelése alatt gyógy itlt ki gyermekbetegségeiből, a melyek a Boucher és Fragonard egészségtelen légkörében ragadtak rá.

A Dávid név új korszakot jelent a franczia festészetben, mint a hogy barátai, Robespierre és Talma, új irányt szabtak a politikai fejlődésnek és a franczia színészetnek. De a míg a rémuralom rettegett feje pozdorjává zúzta a társadalmi rend formáit, hogy fölöttük a saját építkezési terveit valósíthassa meg ; míg Talma az antik jelmezbe bujtatott realizmust vitte a színpadra : addig Dávid, daczára annak, hogy mint a jakobinizmus lelkes híve a jelen tomboló förgetegében élt, mégis csak az antik világ formakincseiben lelte örömét. De nemcsak a klasszikus világ kifejezési értékeit használta fel műveiben, hanem a görög és római hőstörténelem tárgyait is. A jelenben harczolt a jelenért, de művészetével egy rég eltűnt világ eszményeit dicsőítette.

Ebbéli törekvésének tetőpontját a Louvre-ban látható nagy vásznával érte el, a mely a szabini nőket egészen új felfogásban ábrázolja : a vászon jobb oldalán Romulus Tatius ellen tör, a ki félig hajlott testtel várja az ütést, Hersilia, Romulus anyja, a két harezoló közé rohan ; a távlatban a szabini nők a katonák felé tartják gyermekeiket. A mester öt évig dolgozott ezen képen, melyet a VIII. év Nívósé havában (1799) a „tudományok és művészetek nem- zeti palotájában “ állított ki, a hol öt évig maradt, ’s kiállítási belépti díjak fejében nem kevesebb mint 65,627 frankot hozott a szerzőjének. Jellemző, hogy ez a művész, a ki nemcsak a forradalom kortársa, de annak politikailag is kimagasló egyik tevékeny harezosa is volt, hogy ez a művész, a ki Robespierre-vel való barátságát hét havi fogházbüntetéssel sínylette meg, a ki hazájából száműzve idegen földön, Brüsszelben élte utolsó napjait ; az egyetlen „ Marat “ képének kivételével, a mely a hirhedett véreb meggyilkoltatását ábrázolja, nem hagyott

Klassziczizmus és romanticzizmus

3

hátra oly művet, a mely a forradalom korát örökítette volna meg. És mégis : bármily kevéssé volt festői az ő művészete, bármily távolra esett is az ő fes- tette római szabadság a franczia forradalom tomboló világától : ő volt az akkori franczia művészet vezércsillaga, a mely körül a fejlődő és izmosodott talentumok pléjádjai csoportosultak.

Az ő táborában látjuk a napóleoni hadjáratok lelkes krónikását, LéthiereA , a kissé maradi Ménageot-t , a könnyed és mozgalmas Regnault- 1, a ki azonban az olasz iskolának, különösen pedig Reni-nek is adózott ; a Dávid iskolájában fejlődött Vincent , a ki XVI. Lajos megrendelésére a Fronde-háború egyes jele- neteit festvén meg, egyik úttörőjévé lett a később fejlődött történelmi festészetnek ; a mester körül látjuk kedvencz tanítványát Drouais-t , a holdvilágfestészet szenti- mentális ébresztőjét : Girodet- 1, és a híres Récamier-arczkép festőjét Gérard- 1.

Mindezeknél jobban szerette a mestert a szerencsétlen Gras. Az ő élete valóságos tragikum. Rajongó imádója volt Dávid művészeti elveinek, de a szükség kínzó hatalma másfelé terelte útját. Apja halála után ugyanis kénytelen volt komoly tanulmányaival felhagyni, hogy arczképek festésével keresse meg kenyerét. Olaszországban Bonaparte felesége révén megismerkedett a nagy gene- rálissal, a ki a fiatal művésznek állást adott a hadseregben. Csatafestő lett belőle. Megörökítette azt a jelenetet, amidőn Bonaparte meglátogatta a jaffai pestis- betegeket, és a közönség valóságos lelkesedéssel csodálta az óriási méretű képet, és koszorúkkal halmozta el. De a boldog festő örömpoharába üröm-cseppeket vegyített imádott mestere. Dávid ugyanis komolyan intette volt tanítványát, hagyja abba ezt a „mulékony, mert a pillanat körülményeihez alkalmazkodó tárgyakat “, és térjen vissza a „szép történelmi képekhez “. Gros sietett szót fogadni mesterének. Ez volt sorsának tragikus végzete. „Herkulesz és Diomedesz44 czímű képét, a melyet az 1835. évi Salonban állított ki, a kritika oly hevesen támadta, hogy a szerencsétlen művész búskomorságba esett és egy önfeledt pillanatban Meudon mellett a Szajnába ugrott.

Gros kísérletet tett, hogy a festészetet az akadémiai bilincsektől meg- szabadítsa. Ez azonban sem neki, sem pedig 40 tanítványának nem sikerült. A további fejlődés Géricanlt nevéhez fűződik. Ő is a formalizmus iskolájából került ki: Guérin volt a mestere. 1812-ben állította ki első képét: egy császári gárda- vadász arczképét. Ezen az életinagyságú vásznon legelőször tükröződött vissza a kor tartalma. Mert a tiszt arczkifejezése csak jelkép volt, a mely a kor fej- lődési küzdelmeit mutatta természethű vonásokban. Dávid a kép láttára elkiáltotta magát: „Hogyan kerül ide ez a kép? Nem értem ezt a művészetet !“ Géricault második képe, az 1814-ben kiállított „Sebesült vasas lovas“ tovább haladt a nagy bátorsággal megkezdett irányban, amely irány azután a Louvre-ban látható óriási vásznon, („A „Medusa“ hajótörése44) nyerte erőteljesebb kifejezését. Iránya pedig oly realizmus, a mely nem a külső világ nyilvánulásait keresi, hanem a lelki világ tomboló viharait akarja kifejezésre juttatni. Iiy értelemben Géricault a romanticzizmus első úttörőjének mondható, ama romanticzizmusénak, mely a rideg formavilágból átvezetett a természet hű megfigyeléséhez.

Az indulási pontot azonban nem a festészet szabta meg. Géricault csak varázsa alatt állott a szellemi élet új fejlődésének. Akkor már hajnalodott az

l*

4

A barbizoni művészek

a sokat emlegetett reggel, a melyre Lord Byron, mint híres ember ébredett. Prosper Merimée már megtalálta a hangokat, a melyekből Victor Hugó csengő meló- diákat szőtt. Walter Scott már elmerengett Skóczia vadregényes tájain és Shake- speare grandiózus költészete új életre kelt évszázados tetszhalála után. Tágabb szemhatárok nyíltak, a költészet új világot hódított meg, a melybe elcsalta a festé- szetet is. Ez azonban nem uralhatta az új tárgyakat az antik művészet szép vonalaival. Új kifejezési eszközökre kellett szert tennie, új elveket kellett keresnie, és így lett diadalmassá a kolorizmus, a mefynek első híve Delacroix volt.

1822-ben állította ki híres „ Dante “ képét, Dante és Virgilius bárkában állanak, melyen Phlegias a bűnösök taván evez át. Fakó, félemlítő színek. A bárkát körül- vevő bűnösök dermesztő kétségbeesése, Dante remegő ijedtsége, és Virgilius sápadt, földöntúli nyugalma, oly benyomást gyakorolnak a nézőre, a milyent csak az „Inferno“ nyolczadik éneke ébreszthet az olvasóban. Delacroix sem az életből merítette tárgyait, hanem az irodalomból. Megfestette „Marino Faliero“-t (Byron); „Miltonét; a liége-i püspök meggyilkoltatását (Walter Scott) „Júliát a sírboltban “ (.Shakespeare) „ Hamlet “-et, sőt egyetlen korképét „Le 28 Juillet 1830“ („A szabadság az 1830. év torlaszain**) is Auguste Barbier híres ódája inspirálta :

„C'est que la liberté n’est pás une comtesse Du noble faubourg St. Germain Une fémmé qu’un cri fait tomber en faiblesse Qui met du blanc et du carmin,

C'est une forte fémmé aux puissantes mamelles A la voix rauque, aux durs appas,

Qui, du brun sur la peau, du feu dans les prunelles,

Agile et marchant á grands pás,

Se piait aux cris du peuple, aux sanglantes mélées Aux longs roulements des tambours,

A l’odeur de la poudre, aux lointaines volées Des cloches et des canons sourds ;

Qui ne prend ses amours que dans la populace,

Qui ne préte són large flanc

Qu’á des gens forts comme elle et qui veut qu’on l’embrasse Avec des bras rouges de sang.

(A szabadság nem grófnő, a ki az arisztokraták negyedében lakik ; nem olyan

mellű erős asszony az, hangja rekedt, bájai nyersek, bőre barna, szemében tűz. Elénk és nagy lépésekkel jár ; szereti, ha a nép kiabál, a véres verekedéseket, a dobok pergését, a puskaporszagot, a távolban búgó harangszót és az ágyúk tompa dörgését. Szerelmeit csak az alsó nép közt keresi s csak oly szeretőt választ, a ki erős, mint ő, s ki őt vértől pirosló karral öleli át.)

Ilyen a Delacroix festette szabadság istennője. Durva, vad tekintetű nő, a ki holttesteken állva magasra emeli a háromszinű zászlót, bal kezében szuro- nyos puska. íme az első kép, a mely a „jellemző “-ben látja a szépséget. Ezzel a képpel honosságot nyert a festészetben a Victor Hugó propagálta aesthetikai elv, a mely a művészetben helyt adva a rútnak és szörnyűnek, meg- állapította a groteszk stilszerűségét. Akkor keletkezett az azóta sokat vitatott

Az angolok befolyása

5

művészeti elv: „L’art pour l’art“, a mely a művészetet önczélnak jelenti ki, és talán ennek az elvnek gondolkodás nélkül való elfogadása okozta nagyobbrészt azt a jelenséget, hogy a művészet semmiképen sem tudta megtalálni ama kapcsot, mely őt közelebb hozta volna az élő életéhez. Láttuk, hogy Delacroix a költé- szetből merítette tárgyát, s hogy bár az antik világot nem méltatta figyelemre, még sem kereste a jelen mozgalmas életét, hanem elmerengett a középkor irodalmi felújításain.

Még idegenebb volt korához Ingres , a ki az antik művészet szigorú rajzo- lásának hódolt. És ha okát kutatjuk a korszellemtől való ez idegenkedésnek, úgy azt csakis az akkori idő szürke egyformaságában fogjuk találhatni, a nyil- vános élet színtelenségében. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a forra- dalom nivellálta a társadalmat, a melynek mindennapiságából aztán nem emelkedtek ki oly események, melyek a művészetet inspirálhatták volna. Folyt tehát tovább a harcz, a melyet a festői szempontokból kiinduló romanticzizmus Delacroix vezetése alatt, a rajznak hódoló, s az Ingres vezetése alatt haladó újabb klasz- szikus iskola ellen vívott.

A mit a festők hiába kerestek, a lüktető eleven élettel való összeköttetést, azt a rajzolók megtalálták. Ezek az utczákon, a n3'ilvános sétahelyeken, a szín- házakban és kávéházakban kutatták fel tárgyaikat. Debucourt azon mulat, hogy a sétaterek eredeti alakját rajzolja, Vemet az utczai ipart örökíti meg nagy voná- sokban, Gaudissart a népcsődületeket szereti leginkább, Henri Monnier már tovább megy: ő a párisiak erkölcseit kutatja, míg Daumier és Gavarni való- ságos krónikusai lettek az akkori franczia társadalomnak. A rajzolók után a festők is figyelmesekké lettek az őket körülvevő életre. És ezzel egy addig nem sejtett anyagvilág tárult fel a festészet előtt, a mely immár, félénken előbb, de mindig növekedő bátorsággal, elhagyja a kitaposott utakat, hogy új ösvényeken új czélok felé haladjon.

*

A művészetek története egy rendszeresen ismétlődő jelenségről látszik tanú- ságot tenni : minden fejlődési korszak a tájképfestészettel záródik le. És ez ter- mészetes következménye a művészeti czéloknak, melyek a természetet összhang- zásba akarják hozni az emberrel. A modern festészet azonban kivételt alkotott, a mennyiben ez a tájképfestészettel kezdte új fejlődését. De ez a kivétel is termé- szetesnek látszik, ha figyelembe vesszük, hogy a Jean Jaques Rousseau bevezette modern szellemi fejlődés a természet után való nagy vágyakozással indult meg ama czél felé, mely a természet megismeréséből akarja elérni az emberiség maga- sabbrendű feladatait. Ennek az elvnek John Constable angol festő már 1804-ben adott kifejezést egyik levelében, melyet Dunthorne nevű barátjához írt: ,, Festészet és érzés : két megnevezése egy és ugyanazon dolognak". Ő szerinte az olaj- festészetnek feladata csak az lehet, hogy a természettől nyert benyomást amúgy frissiben a vászonra vigye át. A fejlődés e pontjához a szükség vezette a művé- szeket. Az antik művészet kimerítette a tormákat, a romanticzizmus a nagy- szólamú érzéseket. Nem maradt más, mint a természet nyújtotta tünemények : a fény, a levegő és a mozgás.

6

A harbizoni művészek

Egy londoni borbély fia, William Turner (1775 — 1851) volt az első, a ki a régi iskolákkal szakítva, az atmoszférikus jelenségekben kereste tárgyait. Még diákkorában nagyon kemény szót mondott a korabeli tájképfestészetről: „csupa tinta meg szén“. Hogy az ég és a tenger titkait kutathassa, nagy vihar közepette a hajó árboczához köt.tette magát és így festett egy nagy képet, melyet aztán a londoni közönség gúny-kaczajjal jutalmazott meg. Szerencséjére azonban hatalmas védője támadt John Ruskin- bán, a ki a „Modern festők" czímű könyvének első kötetében remek szépségű magyarázatot írt Turner képeihez. Lefordítok itt belőle néhány sort, jellemzéséül egyúttal az új felfogásnak, a melynek Turner, és vele a modern tájképfestészet többi úttörője, hódolt :

1. Richard Parkes Bonnington : Velenczei látkép.

„ . . . 1 i vak nyárspolgárok tanítani akarjátok Tűmért, miképen lássa a természetet : Láttátok-e valaha igazán az eget, a felhőket, a hegyeket, a vizet ? Milyen jelenségeket szemléltek, ha tétlen pillanatokban az égről beszéltek ? Az egyik azt mondja: esett az eső; a második: szél járt; a harmadik: meleg volt. Ki látta tegnap azt a parányi napsávot, a mely a déli láthatáron a hegytöme- gekre ereszkedett le s mint kékes esőpor foszlott szét? Ki látta a felhőket, a melyeket a nyugati szél a nyugvó nap elé kergetett, a hol keringtek az égen, mint a hulló falevelek" . . És most leírja a természetet, a hogyan ő és Turner látják :

Más hírt is hoz a tenger angyala — „hatalmának esőzáporait", az esőt,

i mely ítélő bíróhoz hasonlóan elsöpri a rosszul lerakott alapköveket. Akkor ruhája nem mint finom fátyol takarja be az eget, hanem nehezen, lomhán,

William Turner

borzadalmasan hull le a vállairól és szabaddá lesz a kar, a mely a kardot fogja. Ha közéig az orkánszerű viharítélet, akkor a szemhatáron messzire nyújtózkodnak a felhők, épp úgy mint az enyhébb esőnél ; de nem lassanként, sem vízszintesen, hanem gyorsan és hirtelentil : gyorsan, a mohó szelek szenvedélyével, hirtelentil, mint sötét hegyszakadékok. A támadásra kész felhők előrenyomulnak, az egyik oldalt löki a másikat, vagy előre; hevesen, erőteljesen egymásra tódulva: mint titánok zúdította földgolyók - Ossa az Olympuson - de mind egy tömegben zúdul előre, mint a hömpölygő láva. Hátul bosszúsan tombol a ferdén szakadó eső, szürkésfehér, mint a hamu, sűrű, mint az aczélöntés, minden sugara egy-egv

2. John Constablc : A szivárvány.

ijesztő rossz szellem ; esőfúriák, melyek röptűkben sikító kiáltással korbácsolnak ; a föld reszket, az ég vad panaszokat nyög, a fák vakon hajlanak, hogy elrejtsék arczukat, minden levél remeg az ijedtségtől, és a letört gályák feketén röp- ködnek a levegőben . .

így látta Turner a vihart. Festményeiben dicsénekeket zeng a fénynek. Min- dent fénybe márt, még a valóságot is. A londoni „Turner Gallery“-ban látható képei: „Didó Carthago építését vezeti “, „Napkelte a ködben “, „Napkelte télen bizonyságot tesznek arról, hogy Turner a valóságot alárendelte nagy fényimá- dásának. Ezért a franczia iskolára, a mely a természetet új világításban ugyan, de nem fénybe mártva akarta bemutatni, nem gyakorolhatta azt a nagy befolyást, melyet Bonnington és Constablc gyakoroltak a modern franczia tájképfestészetre.

8

A barbizoni művészek

Az 1882. évi Salonban, a melyen Delacroix „Dante “ képe keltett feltűnést, egy fiatal angol is megjelent: Bonnington. Két vízfestményt állított ki: „Lille- bonne látképe4* és „Havre látképe44. Ő is szerette a fényt, de a szélesen kezelt égen, a melynek világos, átlátszó tónusai a tenger hullámaiban tükröződnek, nem található az a fantasztikus túlhajtása a valóságnak, a melyet Turner képein látunk. Bonnington nem technikai virtuozitással, hanem érzésével iparkodik hatni. A festői felfogásnak az az új neme óriási feltűnést keltett, a mely még növekedett, a midőn két évvel később Bonnington-nal még más angol festő is állított ki Párisban : John Constable, Harding , Fielding stb. Különösen nagy volt Constable sikere, Három képet állított ki: „Vihar Hampstead Head44 -ben, „Szénáskocsi44 és „Vihar a weymouth-i öbölben Minden más kép eltörpült a Constable vásznai mellett, és neki ítélték oda az aranyérmet. Ő is csak a fényt szereti és a levegőt, de még kutatva keresi eszközeit a kifejezésnek. Levegője nehéz, fénye tétova, félénk, mint a Szt. János bogáré. De akár a „Termőföld 44 -jét nézzük (a londoni nemzeti képtárban), akár „Szivárványát44 (lásd 2. sz. ábrát), vagy a „Glebe farm 44 -ot, (a két utóbbi a „Louvre-ban) minden képén a levegő élete, a dús növényzet pazar színjátéka arra emlékeztet, hogy a természetnek nem másolatát látjuk, hanem oly tájat, melyet a saját lelkén át lát. Es ebben rejlik a nagy különbség, a mely ezt a festészetet elválasztja a hollandi iskola realizmusától, ebben rejlik a benne lakozó nagy termékenyítő erő, a mely azután az 1830. évi Salonban oly dús aratást eredményezett.

II.

(A modem tájkép franczia úttörői: Georges Michel. — Charles de la Berge. — Eugéne Isabey. — Camille Roqueplan. — Camille Flers. — Louis Cabat. — Paul Huet.)

Az 1824. évben megnyílt párizsi Sálon képét adta annak a zűrzavarnak, a melyben a franczia festészet különböző irányai az uralomért vetélkedtek. A győ- zelem babérjait a romantikus Delacroix nyerte el. Az előző fejezetben tárgyaltam angolokat csak bámulták: kiérezték képeikből a jövő idő előjeleit, valami boldo- gító ígéretet, a melynek értelme még rejtett volt ugyan a nagy közönség előtt, de már hatalmasan foglalkoztatta a haladás után vágyó művészeket. A roman- tikus irány új húrokat pendített meg, melyek a művészek lelkében erős akkor- dokban hangzottak vissza. Constable, Bonnington és a többiek, a kik a Csatornán túlról jöttek át Párizsba, megmutatták, mikép lehet a természetet a lelken átszű- rődve adni vissza a vásznon; az érzésvilág nyilvánulásai ekkép újból tényezői lettek a festészetnek. A festő már nem helyezkedhetett a természet fölé, hogy saját kénye szerint javíthasson a teremtésen. Új feladat előtt állott: a természet kellő közepébe kellett állnia s a természet hangulatát egybeolvasztania a saját érzésével. Ez a probléma az irodalmat épen úgy foglalkoztatta, mint a festé- szetet és mindkettő egy úton kereste a megoldást. Balzac műveiben rendkívül finom megfigyelésre akadunk, a mely szerető gonddal rakja egymás mellé a rész- leteket, úgy, hogy a mozaikszerű alkotás bámulatos összhatást gyakorol; George Sand ellenben magába szívja a természet hangulatát és annak tökéletes formá- ban ad kifejezést.

A festészet ugyanily módon járt el, csakhogy e művészetben háromféle irányt különböztethetünk meg: Georges Michel és Charles de la Berge lelki- ismeretes krónikásai a természetnek ; Flers, Cabat és Huet megkísérelték a természetnek és a saját hangulatuknak összeolvasztását; Isabey és Roqueplan ellenben a fél úton állottak meg: ők lemondtak a saját hangulatuk kifejezéséről, a mennyiben a természetet a nap divatjával iparkodtak összhangzásba hozni. Mindezeknek az úttörőknek a jelentősége tulajdonképen abban rejlik, hogy megtették a nagy lépést, a mely a tájképfestést a műterem fakó világossá- gából a természet verőfényébe vitte; hogy művészetük feladatául többé nem a „szép kilátást" tűzték ki, hanem azon voltak, hogy a természet bármely részletét a maga mivoltában, a maga illatos üdeségében, játszó fényével és mozgó levegőjével adják vissza. Megfigyelni akarták a természet benső életét, kifürkészni

10

A barbizoni művészek

rejtett titkait, és ez a vágyuk kivezette őket a nagyváros füstös és poros lég- köréből, Párizs zajából, a Montmartre magaslatára s onnan azokra az erdő- koszorúzta dombokra, melyek a folyók mentén St. Cloud-tól Vilié d’Avra3r-ig nyúlnak el. St. Cloud, Bougival, Croisy, Marly lassanként népes művésztelepekké lettek, ujjászülői a „fontainebleau-i iskolának “ a mely a XVI. század vége felé virágzó központja vala a franczia renaissance-nak.

Ebben az időben fedezték fel Alphonse Karr, Gerard de Nerval, Monselet és Georges Michel a Montmartre-t, ezt a fantasztikus kis világot, a melyet ma műtermek, mulatóhelyek, táncztermek népesítenek be; a franczia művészcsemeték

3. Georges Michel : Szélmalom.

ez imádott hazáját, a nagy remények és nagy lemondások örökké víg szín- hehet Az első caharet-ben, mely a kígyóvonalban felfelé kanyarodó Rue*Lepic-ben keletkezett, beszélték meg a művészeti reformáczió komoly feladatait; a kerek asztal- kák mellett ma is fiatal művészek ülnek, lehetetlenül bő bugvogókban, repülő nyakkendőkkel, fésűellenes sörényekkel, fiatal emberek, a kik cigarettekkel és " ■ ' k. kik nappal alusznak és éjjel majd földöntúli, majd olondos és triviális themák fölött vitatkoznak ; a kiknek az egész ’* ö óriási nagy bolondságnál; a kik fölényesen lebegnek gúnynyal illetnek mindent, a mi az emberek előtt n> ’Klameuctt oly szentimentálisak, hogy gyakorta könnyeikben fürosztik sápadt, beesett arezukat.

Georges Michel. — Chailcs de la Berge

11

Georges Michel (1763 — 1843) volt az első, a ki Párizs e fantasztikusságát megfestette. A Louvre-ban látható képe: „Aux environs de Montmartre“ (A Mont- martre környéke) után nevezték el „A Montmartre Ruysdael“-jának. Ez az elnevezés nem ment minden hizelgéstől. Igaz ugyan, hogy Michel iparkodott a nagy hollandi mester éles jellemzését követni, ő is szerette a nagy láthatárt, a felhők viharos járását, (lásd 3. sz. ábrát) az erdőkoszorúzta dombokat és a víz játszi hullám- zását, de sem az említettem képben, sem pedig az ugyancsak a Louvreban található „Intérieur de Fórét44 („Erdő belseje41) czímű vásznán nem észlelhető a természethűség és a poétikus kifejezés ama lebilincselő ereje, mely a német- alföldi mestert a műtörténelem legnagyobbjai közé sorozza. Michelnek gondosan rajzolt képeit inkább a becsületes szabályosság tünteti ki, mint a hangulat ereje; és ez a tulajdonsága közel hozza őt :

4. de la Berge : A postakocsi megérkezése.

Charles de la Berge- hez (1807 — 1843). Közös vonásuk a túlon túl való lelki- ismeretesség. De a míg Michel a természet finom másolataiba egy parányi kis életet is lehelt, addig de la Berge csak a részletek gondos egymásmellé sorozásán fáradozott, hogy így érje el az összhatást. A „Naplemente41 („Paysage44) czímű vászna, a melyet családja a művész halála után a Louvre-nak ajándékozott, de még inkább azonban az ugyanott látható nagyméretű képe: „Arrivée de la diligence dans un bourg de Normandie41 („Postakocsi érkezése egy normandiai faluba44) (lásd 4. sz. ábrát) bizonyítékai az ő végtelen nagy szorgalmának. A ki ezeket a képeket látja, nem fogja kétségbe vonni azt a sokat emlitett tényt, hogy de la Berge harmincz rajzot is készített, a míg palettáját és ecsetjét a kezébe vette. Rendkívüli lelkiismeretessége híjjával van azonban minden fantáziának. Képei, ragyogó színezetűek, de mozaikszerűen hatnak, mert lélek nélkül valók. A művész fiatalon halt meg, jelentőségre nem emelkedett és így nem is hagyott a műtörténelemben mélyebb nyomokat. Úttörője volt ő is a modern tájképnek.

A barbizoni művészek

de nem dicsőíteni akarta a természetet, csak leírta, úgy, a hogy a lelkiismeretes krónikás hűen, de szárazon könyveli el korának eseményeit.

Ha Michelt és de la Berge-t a természet fényképezőinek nevezzük, akkor Isabey-t és Roqueplan-t a természet tárczaíróinak mondhatjuk. Eugene Isabey (1804 1886) híres apjától (Jean Baptiste), a napóleoni udvar arczképfestőjétől

a hizelgés művészetét örökölte. Abban az időben kezdett festeni, a mikor Párizs Bonnington vízfestményeit bámulta. Tengerészeti képeket festett ő is, de a „charmeur44 elegáns modorában. A Luxembourg-ban látható vízfestménye „Rade de St. Malo“, valamint az ugyanott lévő olajképei: „Marée basse44, „Embarquement de Ruyder et de Witt44, „Le Pont44, nem szolgálnak más czélt, mint a fény esetlegességeinek, a víz és a levegő játszi egybeolvadásának szellemes leírását. Nem hű a természethez, csak a színeknek érdekes tűzijátékát akarja előidézni, hogy a kép azután sokaknak tessék. Talán legjobban jellemzi a képeit az a jól ismert dicséret, hogy: „minden elegáns lakásnak díszére válnak44. Nagyon szellemes, de kevés volt az érzése, annyira, hogy a hol kedélyről is akar tanú- ságot tenni, képmutatása nyilvánvaló. Közeli rokona is :

Camille Roqueplan- nők (1800 — 1855), a kit nem annyira a színek szellemes játéka, mint inkább édes bája tett a divat elegáns festőjévé. Roqueplan a klasszikus iskolából került ki, de később a romantikusok példáit követve, az irodalomból mentette tárgyait. Eleinte tájakat festett, a melyeket sohasem látott, hanem csak a Walter Scott leírásaiból ismert. Később Jean Jaques Rousseau „Vallomásai 44 -ból festette a Rothschild-féle képtárban levő „Rousseau és Gáliét44 czímű képét, a mely a genfi természetbölcselőt ábrázolja, a midőn Gáliét asszonyt és Gaffenried barátját a sekély vizen átvezeti. E képe a Watteau könnyed grácziájára emlékeztet, a nélkül azonban, hogy ennek természethűségét elérhette volna. Lafontaine meséiből való az 1836-ban kiállított képe „A szerelmes oroszlán44 (Le lion amoureux). Ez a vászna is, a melyen egy fiatal lány az oroszlán körmeit vágja, bájos pajkos- sággal van megfestve, de híjjával van azoknak a lebilincselő tulajdonságoknak, melyek rögtön rávallanak az igazi mester kezére. 1 846-ban mélyebb tartalom költözik Roqueplan műveibe. Tüdőbaja miatt Dél-Francziaországba utazott a művész és a Pyrenáusok festői völgyeiben a természet intim behatásai alá kerül. De a természet előtt sem tagadhatja meg az tinnepies hangulatok iránt való előszeretetét. A természet nehezebben hozzáférhető titkait nem érti meg, az erdő sűrű sötétsége, a hajnal és az alkony rejtelmes hangulatai nem csábítják ecsetjét. Csak a nap fölszínes lényét keresi, a sugarakkal játszó lombot, a fényárasztotta sziklákat és a ragyogó \ilagot előkelő bájjal varázsolja a vászonra. A verőfényes déli vidéken festette leghíresebb képét, a Luxembourg-ban levő „La Fontaine du grand Figuier dans les Pyrenées44 („A nagy fügefa melletti forrás a Pyreneusokban44). Biarritzból való p.u.isztasszonyok körülállják a kutat, a mely fölött egy óriási fügefa szétterjeszti hatalmas agait. A dél-franczia nép festői viseletét mély, erős színekben adja vissza, v i! a fényjátékának. A táj fölött a délvidék pompás ege ragyog: a öntöst öltött és a derült hangulatba a művész a saját vidám-

- . Kevésbbé sikerült Roqueplan Louvre képe „Vue prise sur les a’mandie** (Latkép a normandiai partról) tengeri kép, a mely-

- a víz egybeolvadása a természeti hűség rovására nyer elegáns

Camille Flers. — Louis Cabat

13

kifejezést. Roqueplan, épen úgy, mint Isabey, még távol van attól, hogy a „paysage intimé “ czéljait elérje. De daczára a sok hasonló vonásnak, a mely az előbbit az utóbbival összeköti, Roqueplan művészetét mégis magasabbra kell helyez- nünk, mert a míg Isabev csak szellemeskedik, addig Roqueplantól nem tagad- ható meg az elismerése annak a komoly iparkodásának, a melylyel a természetet hűen akarja visszaadni, ha az csak derült hangulataiban mutatkozik előtte. Isabey mindig szellemes, Roqueplan mindig szeretetreméltó; az előbbit a paletta uralta, az utóbbit a napsugár, s ezért Roqueplan a nagyobb művész. Bájos sze- retetreméltósága közel hozza őt:

Camille Flers- hez (1802- 1868), a ki azonban már átvezet az úttörők ama csoportjához, mely iparkodott á természet hangulatával összeegyeztetni a saját hangulatát. Az ő lelkében sem tombol az energia, a mélyebb indulat, az orkánszerű vihar: inkább a könnyű zéfir lengi át érzésvilágát. Lelkében mindig vasárnap van, de oly ünnep, a mely nem feledkezik meg a hat munkanapról sem és azért a hétköznapi természetnek is méltányolja a jogait. Ha a Louvre-ban lévő képét nézzük, mely „Párizs környékét “ (Paysage. Environs de Paris) ábrázolja, egy bájos kis darab természetre fogunk akadni. Hangulata idillikus, békés; a levegő nem ejt bámulatba és a fénye nem kápráztat. Oly természet az, a mely megörvendeztet, a nélkül, hogy különös emócziót keltene bennünk. így festi Normandia termékeny talaját egy-egy barátságos kis kunyhóval, egy békés szélmalommal, kedves fatörzsökkel és szelíd, ezüstös egével. De ecsetje mindig kecses, a természetet mindig a párizsi ember szemével látja, a kinek a „chic“ életföltétele. Ilyképen modoros csínra tett szert, a mely megvetésével a széles ecsetvonásnak, csak gondos, finom vonalakban, tisztán és csinosan, a mint jól nevelt emberhez illik, küldi a nyilvánosság elé képeit. Azért szerették is azokat a kis tájképeket, a melyeket Flers oly kellemesen s oly csodálatos könnyed- séggel festett meg. Képei bájoskodó szonettekhez hasonlíthatók, a melyek mindig kellemesek, de sohasem a hirdetői valamelyes meglepő természetes igazságnak.

Louis Cabat (1812— 1893), már 22 éves korában kiállította a „Étang á Vilié d’Avray" (Tó Vilié d’Avray-ban) czírnű képét, a mely az igazság felé való modern törekvésekhez már nagy lépéssel közeledett. Egy kis darab a környező természetből, lelkiismeretes rajzzal és mély, erős tónusokban. Bár kissé nehéz a levegője és kemény, mégis meglepő az összhatása. Érdekes az „Őszi est" (Soir d’automne) czírnű vászna: szürke erdőtalaj, melyből szo- morú fatörzsek emelkednek ki. A fakó holdvilágban gyenge ködfátyol lebeg; a keskeny úton öreg, összetöpörödött anyóka görnyed az erdőben szedett fa súlya alatt. Ez az egyébként mély hangulatú vászna, valamint a magántulaj- donban levő képei: .„Kacsató", „A montsouris-i kocsma", a melyek mind művészetének első korszakában keletkeztek, bizonyos keménységet mutatnak, a rajznak ama túlságos korrektségéből származva, melyet Cabat, a ki mint porczellánfestő kezdte pályáját, a kis miniaturek-nél volt kénytelen követni. Való- színű, hogy tehetségének ez a jellege indította a művészt a klasszikus irányhoz való visszatérésre, a mit az 50-es évek kezdetén meg is tett. Olaszországba ment és a délszaki föld elbűvölő varázsa új eszmét keltett művészünkben : a modern természetfelfogást összhangzásba akarta hozni a klasszikus kompoziczióval. Oly

14

A barbizoni művészek

probléma ez, a melynek megoldása csak a legújabb időben sikerült: Böcklin-nek. Cabat nem érte el czélját. Képei: „A Nemi tó“, „Út a Nami völgyben" mutatják, hogy idealizáló törekvése nem volt képes legyőzni a technikai nehézségeket. Cabat nem rendelkezett a baseli újabb mester sziporkázó palettája fölött és így képeinek a fényhatása tompa, tónusaik pedig minden melegség nélkül valók. Hidegek, kemények és mert Cabat még a Goethe „Werther“-je révén átalános divattá lett érzelgős, ábrándozó hangulatot is kifejezésre akarta juttatni, azt érte el, hogy az első korszakabeli alkotásait kedvessé tevő üdeséget a komorság, a nehézkes szomorúság váltotta fel. Cabat belátván, hogy visszafejlődött, Franczia- országba tért vissza és az 1864. évi Salonban kiállította „Forrás az erdőben “ czímű vásznát. Szerény kis tárgy: sűrű erdő mellett sötétszürke út, a hol kőmeden-

5. Paul Huet : Árvíz St. Cloudban. (Inondation de St. Cloud.)

czeből frissen bugyog a kis forrás. Ebben a képben van valami a régi Cabat-ból: fiatalos üdeség; de a rajz keménységét megtaláljuk benne, épp úgymint a Luxem- bonrg-ban látható kisebb műveiben: „Őszi est“ (vízfestmény), „Mosónő tí (tollrajz). Későbben különös előszeretettel kisebb tavakat és állóvizeket festett, de olasz* nrszagi útja keserűen megbosszulta magát: minduntalan azt kellett hallania, hogy 1 on is keresettek. Ezt a szemrehányást még a műtörténelem is hangoz*

•itia, fai nem vitathatja el Cabat-tól azt a jelentékeny helyet, mely őt az úttörők sorában megilleti.

1804 tompa melankolikával telt lelke csak a páratelt

szereti. Legkedveltebb sujet-jei az est titokszerű homálya] ( s;l'v :iZ vonzza, a mi csöndes, magányos és sejtelmes. ^ f nehéz, mii kos légkörét festi, a párákkal küzködő napvirradat és

Paul Huet

15

napszállat fakó fényét, az ébredő és az éjbe hanyatló természet álmos lélek- zését. Melankolikus valója a szürkeséget keresi. Jellemző képe: „Naplemenet a ködben (Coucher de soleil). Keresi az alkony árnyait, melyek félelmetesen eresz- kednek le a magányos erdőre („Őszi est“). Voltaképen nem a természetet akarja festeni, csak saját lelke borongó hangulatait. A saját melankolikáját sugalja a termé- szetbe. A mint Turner fantasztikussá lesz féktelen fény mámorában, úgy Huet is, borongó kedélyének korlátlan uralma alatt fantasztikusan tünteti föl a természetet. Valójának sötét alaphangja erős szenvedélykép uralja Huet-t és azért ő a legki- fejezettebb romantikus az úttörők sorában. Jó és rossz tulajdonságait legjellem- zőbben mutatja a Louvre-ban levő képe „Calme de matin“ („Reggeli csönd"). Jobbra halvány-zöldes vizű tó, a melyből nehéz pára emelkedik föl a lassankint leereszkedő ködbe; balra komor, fekete fatörzsek, mély tónusú sötét lombokkal rajzolódnak a sápadt légbe; kissé jobbra, a hol a nap lomhán kel, gyöngébb, fakóbb lesz a fák lombozata s a tompa fény megtörik a nehéz levegőben. Magányos, mély melankólia szól ebből a természetből, melybe a művész a saját lelkét öntötte. Nagvobbszabású hangulat ez, a mely nem forgácsolódik szét apró részletekben. A détail teljesen elhanyagolt, elannyira, hogy e kép harmonikus tónusa és mesteri színezése ellenére is inkább csak vázlatnak látszik. Ugyanily hatása van a Louvre-ban levő többi képeinek : a nagyméretű „Inondation de St. Cloud“ („St. Cloudi-i árvíz, (lásd 5. sz. ábrát), s az „Interieur de Fórét “ („Erdő belseje “) czímű vászonnak, a mely utóbbi a művész lelkének komor magányosságát tükrözi vissza. De még a Luxembourg-múzeumban látható vízfestmények is azt bizo- nyítják, hogy Huet, a színre is, a fényre is ráerőszakolta kedélyének komor gondolatait.

Láttuk : az úttörők különféle ösvényeken haladtak egy és ugyanazon czél felé, a melyet azonban egyikük sem ért el. A ki az első lépést megtette: Georges Michel, többre becsülte a pedantériát, mint a saját hangulatait; de la Berge nagy lelkiismeretessége is híjjával volt a mélységnek és a fantáziának; Isabev nem tudott más lenni, csak szellemes; Roqueplan a teremtést a legújabb párizsi „chic“-kel akarta reprodukálni. Komolyabban veendők : Flers, a ki a kisebbszerű természetet meghódította ; Cabat, a kit csak művészi lelkének meghasonlottsága távolított el a czél felé vezető ösvénytől, és Huet-t pedig éppen a többieknél hiányzó dúsgazdagság: a zabolátlan szubjektivitás, gátolta meg abban, hogy a ter- mészet hangulatának a saját lelki hangulatával való összeegyeztetésével érjen el magasabb fejlődési fokot. Ezt a fokot csak később érték el a „barbizoni mesterek “.

(Barbizon. — Théodore Rousseau, szül. Párizsban, 1812-ben, meghalt Barbizonban 1867-ben.)

Fontainebleau-tól észak felé három mértföldnyire, ott, a hol a hatalmas tölgyfaerdő mint áhítatot keltő óriás dóm bontakozik ki a szemhatáron, csöndes kis falut látunk: Barbizon-t. Mint védőbástyák terülnek el körülötte az Apremont romantikus gránithasadékai, s a Plateau de la béllé croix messzire nyúló, melan- kolikus síkja. Magányosan, szinte élettelenül fekszik e kis falu a grandiózus némaságú természet ölében. Áhítatos hangulat vesz erőt az emberen s érzi e termé- szetnek felséges nagyságát, a mely épen egyszerűségével kelt bámulatot. Az ide- gennek, a ki most érkezik Barbizonba, egy csöndes kis házikót mutat a szófukar paraszt. Érzi ő is e házikónak kápolnaszerű hangulatát. Leveszi sapkáját és zavartan forgatja ujjai közt. Azután, mintha tudatában volna a szava jelentő- ségének, kegyelettel mondja:

„V’lá!“ Ez az.

Igaz: nem tudja, mi történt e házban, de sejti, hogy ez igénytelen házikónak köszönheti hirességét az ő kis faluja; sejti, hogy e háznak immár megdicsőült lakói emelték a hír messzire repülő szárnyaira az azelőtt ismeretlen „Barbizon44 nevet. A paraszt bizony már vén apóka, galambősz fürtök keretezik be napsütötte arczát, s fakó, fonnyadt ajkain gyermekded mosoly játszik:

„Ah, je les ai connu!44 Ismertem őket.

S közlékeny lesz. Elmondja, hogy mint kis fiú ott ült Ganne mester műhelyében, a ki a falu fürge szabója vala. Itt ebben a házban lakott. Egyik szép napon, — tavasz jarta s a ragyogó nap szinte félénken eresztette sugarait az óriás erdő sötét lombjára nagy dolog történt. Idegen fiatal emberek jöttek a faluba s vidám dalok zavarták lel a magány titokzatos csöndjét. Ah, jókedvűek voltak ők, de egy csöppet sem jómódúak. Kis festőszekrényt hoztak magukkal s óriási nagy étvágyat. De jók voltak és szeretetreméltók, szép dalokat énekeltek, vígan és gondtalanul, mint a pacsirta, i mező csattogó kis bohémienje. S a jó öreg Ganne is vidám ember volt; a fiatal párizsiak megtetszettek neki s magához vette őket. Egy kis kamrában 1 hah >helvük, de kápráztató pompában tündöklött végtelen méretű műtermük: /ak id természet. S az öreg paraszt elmondta, hogyan dolgoztak ott künn az i. A falu dologtalan lakossága ott settenkedett a fiatal festők körül s nézte kodassal, hogy varázsolták a vászonra az erdő hatalmas tölgveit.

TIIÉODORE ROUSSEAU

ARCKÉPE

Barbizon

17

S azután több más házat is mutatott: kicsiny, semmit mutató házikókat, a miket az öreg juhász, a ravasz de jószivű Pere Copain később építtetett, a mikor mind több és több fiatal ember jött át a nagy városból az erdő méla csöndjébe.

„És lássa - mondta boldog arczkifejezéssel és hatalmas büszkeséggel később ezek a víg fiúk valamennyien meggazdagodtak! Párizsban mind nagy úrrá lettek, s bizonyára nagyon szépek lehettek a képeik, mert még mindig sok idegen jár itt, finom urak és szép hölgyek, a kik érhetetlen idegen nyelveken is beszélnek, s bámulják az öreg Ganne mester lakását és az apró kis festőházikókat, a miket Pére Copain, Isten nyugosztalja, épített a számukra".

• S mind közlékenyebb lett az öreg. Adomákat mesélt a víg Diaz úrról, a ki mindenkivel mókás tréfákat űzött ; a jóságos Corot úrról, a kit, mintha apjuk lett volna, úgy imádtak ; és az erős Millet- ről, a ki vér volt az ő vérükből, de végre elkomorult az öreg paraszt:

J’vais vous montrer M. Théodore ! Most majd megmutatom Théodore

urat.

S szótalanul, gondolatokba merülve ment előre lassú léptekkel. Ki a faluból, át a szomszédos, csöndes Chailly-ba, annak is a legcsöndesebb helyére : a temetőbe. Korhadt fakeresztek, lombtalan bokrok, imitt-amott egy-egy fonnyadt koszorú, alig egy-egy színes virág. Jobb felől egyszerű sima márványkő csillog. Az öreg oda- vezet, megáll, leveszi süvegét, térdet hajt az egyszerű, Jde gondosan ápolt sír mellett s’ miután rövid, halk imáját elmormolta, rámutat a kőre:

• „ Théodore Rousseau peintreu .

„Ő nálunk maradt súgta halkan, hogy ne zavarja örök álmát a nagy művésznek mindig dolgozott, sohasem vigadott, ő szegény maradt. Lássa, egy párizsi úr mondta nekem, és az csak tudja, még ezt a sírkövet is a Millet úr állíttatta neki. Ő is itt halt meg nálunk.

És a mint visszafelé tartottunk Barbizonba, láttam az öreg zavarát. Mintha kérdezni akart volna valamit. De nem mert. Végre is nagyot sóhajtott:

Megkövetem alásan, uram, ha nem veszi rossz néven: miért is jön ide az a sok idegen? Mit néznek annyit ezeken a kis házikókon?

Vájjon megértené-e, ha megmondanám neki, hogy Barbizon szülőhelye a modern festészetnek, hogy a természet szépségeit itt látták meg először igazság- szerető szemmel és őszinte szívvel? Nem értett volna meg az én jó öregem. Csak annyit mondtam neki, hogy gyönyörű képeket festettek ezek a barbizoni jókedvű fiatal emberek, olyan képeket, a melyekben az egész világ örömét leli s az a sok idegen azért jön ide, hogy lássa azt a helyet, a mely bölcsője volt ennek a csodálatos szép művészetnek.

Ezt már többen mondták nekem, de hiszen a képeket mind elvitték, nem maradt itt nálunk egv sem.

Nem is a képekért jönnek ide, öregem. A kegyelet hozza ide az embereket.

Hátha az úr mondja, akkor bizonyára úgy lesz mormogta az öreg, a kit az én felvilágosításom, úgy látszott, nem elégített ki, de miért nem jöttek ide akkor, a mikor még fiatalok voltak azok a jó urak és szegények? Bizony, akkor nem jött ide senki, pedig, hajh, de sokszor segíthettek volna!

2

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

IS

A barbizoni művészek

A jó öregnek bizony sejtelme sem volt, milyen komoly témát érintett: a régi,' de örökké új panaszt a művészsorsról. ...

Rám meresztette kiváncsi szemeit, mintha feleletet várt volna. Én azonban némán haladtam az oldalán; többet kérdezett, mint a mire én felelhettem volna.

Thkodork Rousseau az elsők közül való volt, a kik Barbizonba érkeztek. Barbizon felfedezői, mint mondják, Aligny és Le Dieu párizsi festők voltak, a kik 1824-ben ott látogattak meg egy ismerősüket és Párizsba visszatérve, a hely szépségét oly lángoló lelkesedéssel dicsérték, hogy már a következő években Barbizonba indultak Corot, Rousseau, Diaz, Barye és Francois, a kik először Chailly-ben a „Fehér ló“-szállóban laktak, a mig Ganne apó rendelkezésükre bocsájtotta az ő híres festőtanyáját. Mint a „vaillants de 1830“ - az „1830. évi bátrak “ legtöbbje, Rousseau is Párizsban született. Charles Rémond isko- láját látogatta, de a heroikus tájak e gyönge erejű dicsőítője vajmi keveset mondhatott tanítványának. Rousseau munkáiban nem akadunk semminemű idegen befolyásra.

Szerette a magányt, mint a sas, s talán ez a körülmény bírta Corot-t a következő hasonlatra: „Rousseau cest un aigle. Ouant á moi je ne suis qu’une alouette qui pousse des petits chansons dans mes nuages gris“. (Rousseau sas. Én csak pacsirta vagyok, a ki szürke felhőimben kis nótáimat dúdolom). Csakugyan sas volt, a ki a rue Taitbout egyik ötödik emeletén, Théophile Thoré híres műkritikus társaságában lakott. Magányát még a remény sem édesítette meg. Bármennyire erőlködött is, bármennyit dolgozott is, a siker nem mutat- kozott mansarde szobájának táján. A kiállítások kapui nem nyíltak meg képei előtt. A jury, a melyben a közepes és konvenczionális Dávid-tanítvány, Xavier Bidauld, a ki csupa geometrikus szabály osságú, üvegszerűen ható tájképeket festett, játszotta az első szerepet, erős következetességgel utasította vissza képeit. Barátai hiába fáradoztak érdekében. Fran9ais maga ment el a jury eg3'ik befolyásos tagjához, Nauteuil építészhez és akadémiai taghoz. Vázlatot készített a Rousseau egyik képe után és azt a következő szavakkal nyújtotta át Nauteuflnek: „Ha ezt a képet látja, fogadja be. Rousseau-tól való“. A jury azonban egy- hangúlag úgy találta, hogy e bátor újítónak munkái egyszerűen „borzasztóak“!

Rousseau, minden idők leghíresebb visszautasítottja, újból nem juthatott be a tárlatba. Dupré, a kit akkor már hírnév és dicsőség vett körül, szintén buzga- lommal v< >e barátja ügyét. Képeit elvitte a befolyásos művészekhez s mindenütt lelkesedéssel dicsőítette Rousseau művészetét. De sikertelenül. S mivel más módon nem segíthetett rajta, képeit elvitte az Avenue Trochot-ban levő saját műtermébe, ott órák hosszáig ült a barátja művei előtt s bámulatának időről-időre a következő stereotyp kiáltással adott kifejezést:

• Lnnék a Rousseaunak egy ecsetvonásra minden sikerül, a mit én évekig

hiába keresek !“

F t a jellemzést azonban megczáfolják a tények. Muther sokkal több jogosult- ságai épp az ellenkezőt állítja, a midőn „experimentator“-nak, kísérletezőnek

i Rousseau-t. Persze, a szó komoly értelmében. Experimentator volt, mert

THÉODORE ROISSEAU: « FONTAI NEBLEAf-I ERDORÉSZLET*

Théodore Rousseau

19

mindig keresett, mindig elégedetlen volt saját magával. De a mellett az apostol lelkesedésével hirdette az igazság igéjét, a melynek csak nehéz küzdelmek árán tudott érvényt szerezni. A sokat küzdő ember fáradt lelkének méla rezgésével mondogatta később, a midőn már hírnévre tett szert, de öreg is lett és pihenésre vágyó: „Allez, c’était dur d’ouvrir la bréche!“ (Bizony, kemény munka volt a kezdet.) A művész fájdalmas lemondása rejlik e szavakban, a ki ideáljait nem valósíthatta meg.

Hogy melyek voltak ideáljai legjobban látjuk, ha a mester életművét vizs- gáljuk. Már első képében, a melyet Barbizonba jötte után 1834-ben állított ki a párizsi Salonban, a „Cőtes de Grand vilié “ (Grandville-i partok) czímű vásznon

6. Théodore Rousseau : Mocsár a Landes vidéken.

már megtaláljuk Rousseau törekvését: egy egyszerű természetrészletet a fény hatásaival és a levegő mozgásával lelkiismeretes egyszerű hűséggel adni vissza. Ellentétben a modern tájkép úttörőivel, a kik, a mint az előző fejezetben láttuk, a természeti igazságot gyakran kápráztató fogásokkal pótolták, Rousseau mindig azon volt, hogy az intim természetet egyszerű voltában, minden keresett dísz nélkül, de igaz hatásában mutassa be. Ha eltekintünk attól, hogy különös elő- szeretettel festette az erő jelképét, a viharedzett tölgyfát, akkor állíthatjuk, hogy sem tárgyait, sem azok elrendezését illetőleg nem volt válogatós. O úgy vette a természetet, a mint megjelent szemei előtt, a mint annak összhatása lelkében tükröződött vissza. Csak a körvonalakra fektetett kiszámítottan különös súlyt. Elvét: „Enfin la forme est la premiere chose á observerver“ (Elvégre is az alakot kell első sorban figyelembe venni) - kérlelhetlen szigorral követte, későbben a követke- zetesség olyatén elfajulásával, hogy a festészetet egyszerűen hazugságnak jelen-

20

A barbizoni művészek

tette ki. Ebből látjuk, hogy Rousseau a rajznak nemcsak a színhatás rovására hódolt, de képeiben oda jutott, hogy a tárgyak kontúrjai gyakran elnyomták a festői hatásokat. Talán ebben is rejlik az oka annak a jelenségnek, hogy a laikusoknak nem igen tetszenek a mester képei. Hogy a műértő is talál bennük jelentékeny hibát, azt az egyes művei során fogjuk látni.

A Louvre-ban levő legnagyobb képe: „Sortie de Fórét á Fontainebleau ; coucher de soleiF (Fontainebleau-i erdőség; alkony; lásd mellékletet) — a mely egyúttal a mester egyik leghíresebb vászna is, sürűlombú tölgyfák képezte erdő-dómot ábrázol ; közepén tisztás s rajta egy kis tó, melyen tehenek gázol- nak át. A nyugvó nap utolsó sugarai megaranyozzák a lombot, csókolják a tisztás füvét és csillogva szaladnak át a tó vizén. Egyszerű darab természet, a mely erősen megragadja a néző lelkét a magány titokszerű hangulatával. Még erősebb ez a hangulat az ugyancsak a Louvre-ban levő mocsárképén : „Le Marais dans les Landes“ (Landes vidéki mocsarak; lásd 6. sz. ábrát). Végtelen lápvidéken a gőzölgő párával borított mocsár, s benne a nyár nyo- masztó hevétől tikkadt barmok. A fakó égen bágyadt párafelhők lebegnek s csak egy-egy ferde napsugár érinti a jobboldal gyér facsoportját, a melynek lombozata mozdulatlan bágyadtságban mered az égnek. Mindenütt csönd, nesztelen nyu- galom, s a magány hangulatát fokozza a rejtelmesség, melylyel a gőzölgő láp- vidék a messze szemhatár ködlő végtelenségében vész el.

A természet mély álmát véljük érezni „Le vieux Dormoir du Bas bréau“ (Pihenés az erdőben; lásd 7. sz. ábrát) czímű Louvre-képe előtt. Sötét tónusú erdőrészlet, melyben néhány szarvas lehajtott fővel, csukott szemmel pihen. Érezni, hogy ebbe a sűrűségbe semmi nesz nem hatol be. Még a napsugarak is csak alig érintik a százéves tölgyfák sötét törzseit, csak félénk enyelgéssel siklanak át a füvön, hogy ne zavarják mély elvonultságában az erdő világát. Vagy nézzük a „Lisiére de fórét “-t (Erdőszéle). Az óriás erdő sötétbarna bokros szélét, a melyre a nap aranyos fényét hinti, vagy a „Bord de riviére“ (Part; lásd 8. sz. ábrát) czímű, finoman rajzolt vizítájképet, a melyben egy magános kis bárka küzd a félelmetes messzeségben elterülő víz felületén.

Akármelyik képét nézzük a mesternek, mindegyikben megkapó a magány- nak, a csöndnek félelmetesen titokszerű hangulata, de megkapó egyúttal a termé- szet intim életének egyszerű, minden tetszelgő frázistól ment kifejezése. Jellemző Rousseau-ra nézve, hogy a természetet úgy veszi, a hogy maga előtt látja ; a képzelőtehetség kicsapongásainak a legcsekélyebb szerepet sem enged művei alkotásában. De mégis nagyban különbözik a természet száraz krónikásaitól, s ez a tulajdonsága adja meg műveinek magas művészi értékét. Ez a tulajdon- sága pedig : kifürkészni a teremtés legszubtilisabb finomságait, legelrejtettebb érzéseit és titkait. Művészetének ideálja az, hogy a természetnek abszolút lát- szatát éreztesse. Ideálja kiviláglik, czélját érezzük, ismerjük, de törekvése mégis csak részben sikerülhetett. Visszaadja ugyan a teremtés formáinak kifogástalan rajzát, a hangulatot is mélységesen érzi, de testet ad a számtalan színeknek, melyek pedig a természetben csak légszerűen, láthatóan ugyan, de nem foghatóan űzik lenge játékukat. Azt a gyönge visszfényt, a mely a füvet, a lombot, a víz csillogó tiikrét szinte lebegve, remegve veszi körül, Rousseau majdnem plaszti-

Théodore Rousseau : Erdő mélye. (Le vieux dormoir du Bas Bréau.)

'

Théodore Rousseau

23

kusan mintázza meg. Röviden összefoglalva, abban rejlenek a mester fogyatkozásai, hogy a hangulatokat nem a palettával, hanem a rajzzal akarta visszaadni, hogy műveinek lelki tartalmát nem megfelelő anyagi segédeszközökkel akarta kifeje- zésre juttatni. Ezért csak a gyakorlott szem ismerheti meg képeiben a tisztán érzett, igaz valóságot.

Az ötvenes évek elején, a mikor már arannyal mérték' Rousseau vásznait, új fordulópontra jutott a mester művészete. Most már csupán kis képeket festett, a rajznak még lelkiismeretesebb gondozásával, a festőiségnek még szándékosabb megtagadásával. Ebből az időből valók azok a képek, melyeket az 1002. évi január hóban Párizsban meghalt milliomos, Thomy Thiérry hagyott a Louvre-

8. Théodore Rousseau : Partvidék.

múzeumra. Van köztük egy gyönyörű tölgyerdő-részlet : „Les Chénes au soleil couchant“, (Tölgyfák az alkonyban) a melyért 350.000 frankot kínáltak boldog tulajdonosának, míg a „Les Bords de la Loire “ (A Loire partjai) czímű vászonéit 225.000 frankot akart adni egy külföldi képtár igazgatósága. Idézem ezeket az

adatokat, illusztrálásául annak az adomának, melyet Edmond About mond el Rousseau-ról az 1857. évi tárlat alkalmából.

Rousseau újabb visszafejlődését gáncsolja és bocsánatot kér tőle, hogy babérjain zavarta, de biztosítja egyúttal a mestert, hogy a közönség is meg- bocsátja neki, hogy sok babérjain elaludt. Azután pedig, az újabb, de rosszabb képek nagy árára czélozva elmondja, hogy egy vidéki emher gratulált az öreg Charlet-nek, a ki a képeivel nagy sikert aratott.

24

A barbizoni művészek

„Szerencsés ember, mondta, még a legjelentéktelenebb vázlatát is arany- nyal borítják. “

Charlet az ablakhoz ment és egy kocsira mutatott, a melyben egy éltesebb hőig}’ kaczér mozdulattal ült. Azután pedig melankolikusan felelte:

„A mi sorsunk ugyanaz, mint ezé a színésznőé, a ki saját fogatában ül. Az első szerelmét ing}ren adta s most őrült pénzért árusítja vén szeszélyeit".

About, a midőn ezt az adomát nem is rejtett czélzattal fölfrissítette, az igazság rovásására szellemeskedett. Az akkor kiállított „Viharos reggel", a melyet a Rue Laffitte egyik ismert műkereskedőjénél alkalmam volt látni, bátran sorolható a mester legjobb művei mellé. Igaz, hogy ebben is az erős kontúrok elnyomják a színhatást ; igaz, hogy e kép is a keresettség benyomását idézi elő s nem az érzés és kifejezés akaratlan biztonságát mutatja, de a hangulat mégis leköti a néző lelkét, a ki kénytelen bevallani, hogy ebben a képben a természetnek áhítatos meg- figyelése nyert művészi kifejezést. Egyetlen fogyatkozása onnan ered, hogy Rousseau a színhatást pathosznak vélte, a melyet, mint az általa megvetett romantikus iskola egyik kellékét, mindenképen kerülni akart. De hiába, minden törekvése ellenére sem tagadhatta meg Rousseau ehhez az iskolához való tar- tozandóságát. Az ő erőszakos kísérletezése is csak arra vallott, hogy nem sikerült kitépnie minden gyökeret, a mely őt a romantikus talajhoz kötötte.

Ennyi a művészről, a kit jogosan neveztek el „a tájkép igazságaposto- lának". Az ember jellemzésére Mrs. Henry Ady (Júlia Cartwright) angol írónőt akarom idézni, a ki Millet és Rousseau barátságáról a következő érdekes rész- leteket tudja elmondani. Mindkét művész zárkózott és hallgatag volt. Rousseau bizalmatlan volt idegenekkel szemben, Millet pedig nem szerette a Rousseau műtermének fényes berendezését. Szomszédok voltak, de évekig tartott, míg meg- barátkoztak. És mégis sok volt a közös vonásuk. Mindkettő őszinte volt, mindkettő szenvedélyesen imádta a természetet, mindkettő erősen küzdött, a míg a világ rájuk hallgatott és addig bizony mindkettőnek nagyon rosszul ment a sora. Rousseau még házaséletében is boldogtalan volt. Szellemi fogyatkozásban szen- vedő felesége kínná tette életét, de ő annyira szerette, hogy lelke nem bírta rá a válásra.

Lassanként azonban megismerték egymást. Millet kezdte, a ki félig tréfásan, félig komolyan küzdelmeiről beszélt és Rousseau viszonozta bizalmát. Együtt sétáltak az erdőben, együtt nézték a nyugvó napot. Beszéltek a természetről és emberekről és igy szoros baráti viszony fejlődött köztük. Rousseau, a ki soha- sem fogadta a más tanácsát, szívesen vette a Millet őszinte megjegyzéseit. Bámulta Millet tehetségét és feltétlenül bízott benne. Ez pedig Rousseauról mondta: „Ő a korának legelső tájképfestője".

Mikor M illet 1855-ben kiállította a „Gyümölcsoltó paraszt “ czímű regiek alkotását, Rousseau a következő levelet írta Sensier-nek, a híres műkritikusnak

és Millet barátjának :

„Igaz, Millet a családjáért dolgozik, sorvad, mint a fa, a mely túlságos sok virágot és gyümölcsöt hoz ; éjjel-nappal a gyermekeinek dolgozik. A vad, erős törzsre ráoltja a magasabb bölcsészet vesszőjét és a paraszt ruhája alatt gondolatokat őriz, a melyek Y'irgilhez méltók volnának. Most majd találok

Théodor Rousseau : Vihar. (Effet d’Orage.

Théodore Rousseau

27

cr

vevőre, a ki a képét megveszi. “ És nyolcz napra rá újból írja: „Szavamnak ura maradtam, Millet képét eladtam. Amerikai emberre akadtam, a ki négyezer frankot kínál érte."

Ez az összeg szöget ütött a Sensier fejébe. Hisz ő maga is egész Páris- ban kínálta a képet s még ezer frankot sem tudott elérni. Mosolygott s az amerikait mesének mondta, a míg egy szép napon Rousseau csengő aranyban kifizette a 4000 frankot. Sensier esdve kérte : nevezné meg az amerikait, a ki oly lelkes műbarát; Rousseau vonakodott, végre is. engedett a könyörgésnek, s meghívta Sensier-t magához.

— Jöjjön hozzám, ott megismerkedhetik vele.

Sensier el is ment, de hiába várta a gazdag idegent. Rousseau hallgatott és mosolygott. Egyszerre csak mondta :

Ha már minden áron tudni akarja én vagyok az amerikai. De szavát kérem, hogy nem leplezi le e titkomat. Akarom, hogy Millet higyjen az amerikai létezésében. Neki bátorságot ad ez a tudat, nekem pedig alkalmat, hogy még több képét okos áron megszerezhessem.

Ez a kép, a melynek eredeti neve „Le Greffeur", most az ismert amerikai nábob, Mr. Rockefeller birtokában van.

IV.

(Jean Francois Millet.)

%

Francziaország északi részén fekszik Cherbourg kikötőváros és onnan 10 mértföldnyire Gréville község a Gruchy nevű kültelkével. A hajdani Normandia, a melynek most „Departement La Manche “ a hivatalos megnevezése, a csatorna felé komor, zordon sziklavidék. A szárazföld felé pedig a sötét lápvidéket barát- ságos falvak szakítják félbe, szürke gránitból épült házakkal, a melyeket majorok és szőlőkertek vesznek körül. Gruchy-nek egy ilyen majorépületén egy egyszerű tábla jelzi, hogy ott 1814. évi október hó 14-én Jean Francois Millet festő született.

A máig már világhírűvé vált majorban a múlt század elején Jean Louis Millet lakott : földmíves ember, a normandiai nép közmondásos becsületességével és vallásosságával. De ez az egyszerű ember a természetben látta az Istent. Ha a nyugvó nap a tengerrel ölelkezett, magához hívta gyermekeit s könnyes szemekkel nézve az aranyözönben végtelenül elterülő vízfelületet, meghatottan mondá: „íme, az Isten !“ Csodálta a növényvilág ezer meg ezer formáit s ha valami különös alakú fán megakadt a szeme, gondolkodásba merült s mondá: Ez a fa olyan, mint a virág. S a mit a természet szépségéért rajongó szeme a külvilágban észrevett, azt pihenő óráiban, otthon, szűk kamrájában agyagból mintázta. Azonkívül szeretett énekelni s mert szép hangja is, zenei képzettsége is volt, a kis falusi templomnak ő volt a karmestere. Felesége : Aimée szül. Fleurv du Perron kurta nemesnek volt a lánya ; szelidlelkű asszonynak mondják, a ki jóval fölötte állt a megszokott parasztműveltségen. De a legérdekesebb lakója ennek a háznak mégis csak a Jean Louis anyja, Louise Jumelin volt, rend- kívül vallásos asszony, a ki az akkori ethikai irodalmat alaposan ismerte.

Ebben a tiszta, erkölcsös és művészi vonásokban gazdag körben nevel- kedett Jean Francois, a kit szülei ugyancsak földmívelőnek szántak. Nagybátyja, a ki valamikor pap volt s most a családban élt, tanította az elemi ismeretekre. Első olvasmánya a kis fiúnak a biblián kívül Pascal és Montaigne voltak ; később, tizenkétéves korában latinul is tanult és Virgil „Bucolica“-ját és „Geor- gica“-ját eredetiben olvasta. A mellett, ha csak szerit tehette, papirt vett maga elé és kezdte másolni a bibliához csatolt metszeteket. Már öt éves korában mondta: „Szeretnék embereket rajzolni". Lerajzolt mindent, a mit látott: fát,

JKAN FRANCOIS MILLFTI IFJÚKORI ARCIvÉFK.

Jean Francois Millet

21)

virágot, házat ; s egyik szép napon : három, öszvéren ülő embert. Atyja, a ki már azelőtt is szerető figyelemmel kisérte fia próbálgatásait, ezt a rajzot elvitte a falu aranyműveséhez, a ki azt a lakosság bámulatára, a kirakatában kifüg- gesztette. És ez a siker felbátorította az akkor 18 éves fiút, hogy egy öreg embert, a ki a templomból vánszorgott haza, faszénnel a falra rajzolja. A rajz oly csodálatosan sikerült, hogy Jean Louis magához hívta a fiát, s könnyekig meghatva mondá : „Kedves Francois, rég tudom, hogy mi a vágyad. Szívesen engedtelek volna a festői pályára, a melyet oly szépnek mondanak, de ez nem volt lehetséges : legidősebb fiam vagy és eddig nem nélkülözhettelek. De most, a mikor öcséid már felserdülnek, nem akarlak tovább megakadályozni abban, a mihez hajlamod van. Majd bemegyünk Cherbourgba és ott majd meglátjuk, van-e elég tehetséged, hogy mint festő megélhess".

Egy szomszéd tanácsára felkeresték Bon Dumoncel nevű festőt, a ki Cherbourgban elég jó hírnévnek örvendett. Francois két rajzot vitt magával. Az egyik pásztorgyereket ábrázolt, a ki egy fa tövében furulyázott, míg társa a nyáj közepette állva, hallgatta ; a másik rajz egy a Lukács evangéliumából vett hasonlatot rögzített meg: a gazdag paraszt csillagos éjjelen portája előtt állva kenyeret nyújt szomszédjának, a ki azt mohón elkapja. Alfréd Sensier, a ki a mester legmeghittebb barátja volt, harmincz évvel későbben azt mondta e rajzokról: „Ezek a rajzok egy régi mesternek is dicsőségére váltak volna". Millet pedig öregedőben sokszor mondta: „Ismeri az én első rajzaimat, a melyek a műteremben függnek? Ezeket még otthon készítettem, minden útbaigazítás, minden model nélkül. Sohasem dolgoztam máskép, de nem tudom, ma többet tudok-e mint akkor".

Du Moncel szívesen fogadta az új tanítványt és őszintén meg is jegyezte: „Én ugyan nem taníthatom sok új dologra, de menjen a képtárba, nézze meg Rembrandt és a többi hollandi mester műveit, másoljon, dolgozzon, — csináljon a mit akar". Millet serényen dolgozott, megnyerte a városi tanács által hirdetett rajz pályázatot, míg 1835 november havában hazahívták: apja haldoklott. Talán semmi sem jellemzi jobban ennek az egyszerű földmíves embernek finom lelkületét, mint utolsó szavai, a miket fiához intézett: „Pedig reméltem, hogy egyik napon majd együtt mehetünk Rómába!"

Azt a nagy űrt, a melyet a családfő halála okozott, a fiatal Milletnek kellett betöltenie. De Cherbourg-ban már ismerték nevét, már elismerték hiva- tottságát. A városi tanács maga hívta vissza, ezúttal helyet biztosítva neki Langlois de Chevreville műtermében ; ez a Gros-tanítvány, a ki a kis vidéki város legelőkelőbb festője volt, bátran nevezhető Millet igazi felfedezőjének. Ő rántotta ki a szűk falusi életből és neki köszönhető, hogy a családját elhagyni vonakodó fiatal művész 1836 tavaszán nagyanyja unszolására újból Cherbourgba jött, a hol körül belül egy fél évig oltárképeket festett. Szabad óráiban pedig a város könyvtárában megismerkedett Scott, Byron, Milton, Goethe, Beranger, Chateaubriand és Victor Hugó műveivel. Langlois is belátta, hogy tanítványa más oktatásra szorul, mint a milyent ő nyújthatott neki. Ő Milletben a jövő legnagyobb történelmi festőjét látta. 1836. évi augusztus hó 19-én pedig kérvényt adott be Cherbourg város tanácsához, a melyben segélyt kért fiatal tanítványa

30

A barbizoni művészek

részére. Érdekes az e kérvényben foglalt jóslat : „Engedjék meg, Uraim, hogy pillantásukat a jövő felé irányítsam, a mely jövő helyet biztosít Önöknek az emberiség emlékében, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy ezen országnak egy nagy művész adassék".

Cherbourg város tekintetes tanácsa ezt a helyet azonban olcsó áron akarta magának biztosítani : először 600 frankot szavazott meg s az ügyet áttette a megyei tanácshoz, a mely a kérelmet elutasította. Langlois nem tágított s az ő sok közbenjárásának köszönhette Millet, hogy 1836. év végén a két tanács együttesen 1000 frankot ígért neki, a mely összeget azonban csak az első

évben kapta meg ; a második évben már 300 frankra redukálták, míg a harmadik évben még ezt az összeget is elvonták a művésztől. 1837 január hóban Millet haza- ment családjától búcsúzni, hogy azután Párisban folytassa tanulmányait. Nagyanyja a bibliára figyelmeztette Millet-t; Gréville község öreg papja pedig oly szavakat mon- dott neki bucsúzóra, a melyeket Millet külö- nösen párisi tartózkodása alatt sohasem felejtett el : „Jó fiam, nem tudod, mennyi szenvedésnek mész elébe !u

1837 január hó 31-én Párisba érkezett a fiatal Millet. Első benyomását ő maga így írta le :

„Mindig anyámra és nagyanyámra kel- lett gondolnom, a kik most fiatal, erős karom támogatásától megvoltak fosztva. Fájt rájuk emlékeznem, a kiket gyengén és segélyre szoruló állapotban hagytam hátra, a helyett, hogy öregségük támasza lettem volna. De szivük annyira eltelt anyai szeretettel, hogy meg nem engedték hogy miattuk életem czéljáról lemondjak. Azonfelül nem sajátja a fiatalságnak az érettebb kor belátása s így engedtem annak a benső gonosz ösztönnek, a mely Paris tele hajtott. Vágytam mindazt látni és megtanulni, a mit egy festőnek megtanulnia szükséges. Cherbourgi tanítóim tanulásom ideje alatt e részben bizony nem kényeztettek el.“

„Páris úgy tűnt fel előttem, mint a tudás központja, mint gyűjtőhelye minden nagy alkotásnak. Nehéz szívvel utaztam el és mindaz, a mit az úton és magában Párizsban láttam, még inkább lehangolt. A hosszú, egyenes orszá- gutak, a széles fasorok, az egyhangú síkság, a sok állattal népes, gazdag legelők: inkább színpadi díszletnek tetszettek, mint természetnek."

„Azután Páris, a fekete, piszkos, füstös Páris, fájdalmas, vigasztalan be- nyomást gyakorolt reám. Téli estén januárban érkeztem meg. Az utczai

10. Millet: „Oedipus“.

.IEAN I'HANCOIS MILLETI VAZLAT A « KALASZSZEDŐK »-llÖZ.

Jean Francois Millet

31

lámpák világossága ködbe volt burkolva. A kocsik és lovak végtelen tömege, a mely a szűk utczákban szorongott ; Páris levegője és szaga : megzavarták a fejemet és szivemet. Azt hittem : meg kell fulladnom."

„Nem tudtam megakadátyozni, hogy szemeim hirtelen könnybe ne lábbad- janak ; megkíséreltem , hogy érzelmeimen uralkodjam, de ezek igen hevesek voltak, úgy hogy könnyeim csak akkor apadtak el, a mikor egy utczai kútnál megmostam arczomat. A hideg víz új erőt öntött belém. Megálltam egy műkeres- kedés előtt s mialatt a kirakatot néztem, a Gruchy-ból elhozott utolsó almát majszoltam. A kiállított metszetek nem nyerték meg tetszésemet, mert félmeztelen lányokat, fürdőző és öltözködő nőket ábrázoltak, Deveria és Maurin modorában. Úgy véltem : ezek a dolgok csak illatszer- és divatkereskedések hirdetési czéljaira lennének alkalmasak."

„Párist ízléstelennek, borzasztónak találtam. Szorongva töltöttem az éjjelt a szállóban. Magam előtt láttam szülőföldemet és házunkat : elhagyatottan és szomorúan. Láttam nagyanyámat, anyámat és nővéremet, a mint a fonóban sírva imádkoztak, hogy Páris kisértései vesztemre ne legyenek."

„És ekkor újból megjelent a régi kisértő s pompás képek látványát vará- zsolta elém : oly kápráztatót és elbűvölőt, hogy túlvilági fényt látszott kisugá- rozni. Néztem, néztem, a míg a káprázat egy felhő mögött eltűnt."

„Ébredésem visszalökött a földre. Szobám egy sötét, dohos kamra volt. Felkeltem és a szabad levegőre siettem. Künn a világosságban visszanyertem nyugalmamat, akaraterőmet. De szomorúságom megmaradt és Jób szavai tolultak ajkaimra.

„Vesszen el a nap, a melyen születtem és az éjjel, a melyben mondaték: egy fiú fogamzott!"

Ezt a kétségbeesést azonban nem annyira Páris okozta, mint inkább az az a kellemetlen helyzet, a melybe a tapasztalatlan fiatal ember a nagy világ- városban került. Otthon egy L. kezdőbetűs nevű családhoz ajánlották és Millet megérkezésekor ott fogadott szállást. Pénzének nagy részét és ruháját a házi- asszonynak adta át megőrzés czéljából Új otthonában nagyon szűkén tartották : egy darabka sajtot és egy zsemlyét kapott délre, lakása pedig egy dohos, kis padláskamra volt. L . . né azonkívül czéda teremtés volt, a ki a fiatal embert szerette volna elcsábítani. Millet, a ki ártatlanságában ezt a szándékot nem vette észre, csak az éhsége miatt kesergett s midőn a hónap végével pénzét elkérte L . . nétől, hogy más szállást kereshessen, ez felbőszültén nekirontott :

— Mit, még pénzt is akar? Hisz többe került nekünk, mint a mennyi pénze volt !

A fiatal Millet szomorúan távozott és egy munkásnál talált lakást; egy jószivű embernél, a ki látva a művész nyomorát, szívesen hitelezett neki. L . . né férje azonban röstelte a felesége viselkedését ; az irodájába kérette Millet-t s ott ötven frankot nyújtott át a fiatal embernek, azzal, hogy ezt neje tudta nélkül adja, valamiképen jóvá teendő annak hitvány eljárását.

Egy másik ajánlólevéllel jobban járt Millet. Ez Georges úrhoz, a Luxem- bourg egyik tisztviselőjéhez szólott, a ki készségesen vezette a fiatal művészt a világhírű múzeumban.

32

A barbizoni művészek

Az ott nyert benyomásait Millet a következőkben írta le :

„A „Luxembourgé múzeumban nem ragadott meg egyetlenegy kép sem : az alakok viaszból valóknak látszanak, mozgásuk konvenczionális, a kompo- ziczióik üresek ; csak a Delacroix képei tűntek fel, mert mozgalmasak, találók és színben gazdagok.0

„Láttam Delaroche-nak „Erzsébet" és „Eduard gyermekei" czímű vász- nait, melyek azonban nem bírnának arra, hogy a mesterhez tanítványnak sze- gődjem. Nem voltam képes mást látni e képekben, mint banális illusztrácziókat és színpadiasságot. Valódi érzés nincs bennük ; csak mesterkélt helyzet és - látványosság. A „Galerié du Luxembourg" meggy űlöltette velem a színházat s bár nem voltam elfogult a nevezetes drámák ellen, a metyeket Párisban elő- adtak, mégis meg kell vallanom : legyőzhetetlen ellenszenvet tápláltam a színé- szeknek nagyzása, hamis játéka és elferdítései ellen. Azóta a magánéletben is gyakran találkoztam színészekkel és meg vagyok győződve : azáltal, hogy folyton mások helyzetébe képzelik magukat, elvesztik saját énjüket és mindig csak azoknak a szellemében beszélnek, a kiket épp megszemélyesítenek. Ezáltal pedig lassanként kivész a plasztikai érzés. Azt vélem : ha a művészet hű akar maradni a természethez, akkor távol kell magát tartania a színháztól." (Érdekes, hogy Goethe „Wilhelm Meisters Wanderjahre" ez. művében körülbelül ugyan -

11. Millet: Fürdő libapásztorlány (rajz\

Jean P'rarhjois Millet

.‘33

ezt mondja: „Nem veszem rossz néven a színésztől, ha festők közé megy; de a festő el van veszve a szinésztársaságban“.)

„Voltak pillanataim, a melyekben élénken vágyódtam, hogy Párist elhagyjam s hogy falumba visszatérjek : annyira meguntam azt az életmódot, melyben tengődtem. Nem találkoztam senkivel, senkivel sem beszéltem s alig mertem valakihez kérdést intézni, annyira féltem, hogy nevetségessé válók, pedig senki sem törődött velem. Volt bennem valami tartózkodó vonás, a melyről sohasem tudtam leszokni s a mely idegennel szemben még most is gyakran kínoz. Nagyon szerettem volna nagybátyám példáját követendő, hazamenni s csa- ládomnak kijelenteni :

Itt vagyok ; megszűntem festő lenni !

„De a Louvre erősen fogva tartott: onnan merítettem vigaszt. Fra Ange- lico eltöltötte lelkemet égi látomásokkal s egyedül ülve padlás szobámban, a nagy mesterek képezték minden gondolatomat. Azt mondták, a XVIII. század- beli mestereket szerettem, mert valamikor Boucher és Watteau modorában festettem. Ez tévedés : ízlésem e részben sohasem változott. Bouchert nem szerettem soha. Elismertem hivatottságát, tehetségét, de eszmeköre idegen maradt előttem s szegényes nővilágát sohasem tudtam szemlélni a nélkül, hogy ne éreztem volna : a természetnek mily szomorú képét igyekezett Boucher elénk állítani. Mert ő nem meztelen nőket festett, hanem hiányosan öltözött teremtéseket. Nem volt ez a tizian- i nő, ki büszke szépségének és hatalmá- nak tudatában vonja félre bájairól a fátyolt. Ily művészet ellen nem lehet kifogásunk, mert ha nem is szűzies, de erős és a nőiesség vonzóereje nagygyá is teszi. Ez a művészet nagy is, nemes is. De a Boucher szegényes hölgyecskéi vékony lábszáraikkal, magas sarkú czipőikkel, szorosan fűzött testükkel és vér- telen kezeikkel egyszerűen — visszataszítók. Watteau sem volt az én embe- rem : színpadias, kicsiny világa bosszantott. Igaz : becsültem a palettája vará- zsát, kifejezéseinek finomságát és melankolikus voltát ; de képei láttára mindig bábok jutottak eszembe s úgy éreztem, hogy ez a kicsiny csapat a színjáték befejeztével a skatulyájába kerül vissza s ott bizonyára szörnyű sorsán kesereg. “ „Lesueur-t, Lebrun-t és Jouvenet-t többre becsültem, mert erősebbek voltak. Lesueur mély benyomást gyakorolt rám: őt tartottam amaz iskola legjobbjának, a melynek prófétája és bölcse Poussin volt. Azt hiszem : egész életemet ott tölthetném a Poussin képei előtt s még sem unnám meg a műveit “.

„így éltem a Louvre-ban, a spanyol múzeumban és a Musée Standishban, folyton csak azokat a képeket nézve, a melyek egy-egy gondolatot igazán és erőteljesen fejeztek ki. Szerettem Murillo arczképeit, Ribera Szent Bertalan-ját, a centaurokat ; szerettem mindazt, a mi erőteljes s odaadtam volna Boucher összes műveit Rubens egy meztelen alakjáért. Rembrandt-ot csak későbben becsültem meg : eleinte elvakított. Az ő géniuszába csak komoly tanulmány után lehet behatolni. “

„Velasquez-t, a kit ma oly nagyra becsülnek, csak „Infantá“-ja révén ismer- hettem meg a Louvre-ban; bizonyára elsőrangú, tisztafajú festő; de alkotásait szegényeseknek látom: „Apollo és Vulkán “ czímű képében kevés a képzelő- erő. De mint festő kétségtelenül nagy.“

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

3

34

A barbizoni művészek

„Sohasem kíséreltem meg a nagy mesterek műveit másolni. Azt tartottam: minden másolat rosszul sikerülne, mert az eredeti varázsa és tüze nélkül szűkölködne. “

„Csak egyszer, midőn az egész napot Giorgione „Hangverseny a-e előtt töltöttem, úgy három órakor, egv társamtól egy darabka vásznat kértem s a kép után vázlatot készítettem. De a mikor az óra négyet ütött, a szolga „On

12. Mtllet: Munkába járó parasztok.

ferme“ kiáltása véget vetett a munkámnak. A vázlat azonban megvolt s hatása üdítő volt, mint egy nagy sétáé : Giorgione tájképe kitárta előttem a természetet s benne vigaszt találtam. Később sohasem másoltam többé : még a saját képeimet sem. Erre a munkára képtelennek éreztem magamat.“

„Michelangelo és Poussin mellett leginkább a kezdetleges mesterekhez vonzódtam. Manap is bámulatba ejt e kifejezési mód gyermekded és egyszerű volta ; ma is csodálom e lényeket, a kik az élet terheit viselik, a kik türelme-

jeax fhaxcois Miu.i;r: khdel mi nk ások.

'

Jean Francois pillét

35

sen és panaszszó nélkül tűrik azokat a szenvedéseket, a miket az emberiség törvényei rájuk rónak a nélkül, hogy azoknak jelentősége felől kérdezősköd- nének. S a mellett nem volt szándékukban a művészetet felforgatni, a mint azt napjainkban látjuk. “

Michelangeloban Millet különben is megtalálta azt a vezetőt, a kit kere- sett. E titáni szellem környezte őt utolsó napjáig : „Célúi qui me hanté toute ma vie“ volt a mester kedvelt szava, ha a művészettörténelem e nagy alak- járól beszélt.

E melankolikus tétovázás közepette érezte Millet, hogy iskolára van szüksége, a melyben forrongó tehetségét a helyes mederbe irányíthatná. Sokat töprengett, végül Delaroche-t kereste fel, a ki szívesen fogadta a falusi fiatal embert. Delaro- che akkor hírnevének tetőpontján állott, iskolája találkozóhelye volt a serdülő művésznemzedéknek. Ebbe a finomodott, irodalmi és művészeti szempontból a napi divatparancsot követő környezetbe csöppent a természetnek egyszerű fia. Ámulattal nézték. Minden félszegségéből valami meghatározhatatlan fölény, sugárzott ki, valami titkos erő, a melynek Millet maga sem volt tudatában. És a műterem tréfáktól izzó levegőjében egyszerre csak felhangzott a gúnyszó : „Jupiter faczipőben“ ; de akár így hívták, akár „erdei emberinek, Millet nem sokat törődött azzal a benyomással, a melyet társaiban keltett és serényen a munka után látott. A midőn első rajzát, a melyet egy Germanicus szobor után készített, Delaroche-nak bemu-

tatta, a mester hosszú szemlélés után csak ennyit mondott : .

„Maga ujoncz? Én csak azt mondhatom, hogy maga már nagyon is sokat tud, de még mindig nem eleget. Menjen a saját útján, maga annyira más, mint a többi, hogy magá- nak már nem tudok mit mondani. “

Hogy igazak legyünk : Delaroche nem értette meg a tanítványát. így tehát Millet újból a saját erejére volt bízva. Dolgozott saját kénye -kedve szerint, otthon pedig, hogy pénzt is keressen, cselédeket, házmestereket, hordárokat festett le néhány frankért.

De bármennyire is terjedt a híre ezek az inkább lelkes, mint pénzes műbará- tok közt, még sem kereshetett annyit, hogy mesterének a 100 frankkal meg- állapított tandíjat megfizethette volna.

Ezért kimaradt az iskolából. De Dela- roche magához hivatta és megtudván az okot, kijelentette, hogy szívesen látja tovább is tanítványai sorában. Azon- ban ez újabbi viszony sem tartott soká.

Millet ugyanis felkérte Delaroche-t, hogy ajánlja a római díjra, ez azonban

13. Millet: Lenaratás. (Fametszet.

36

A barbizoni művészek

pártfogását már egy Roux nevű tanítványának megígérte volt s Millet-t későbbre biztatta. Erre a fiatal művész otthagyta mesterét és Marolle nevű barátjával, a ki jómódú szülők gyermeke volt, a rue de l’Est 13. sz. házában műtermet: nyitott.

Sajátságos, hogy mindazok közül, a kik Millet-vel ebben az időben érint- keztek, egyik sem ismerte fel az ő igazi tehetségét. Marolle is, a ki az „erdei embert" nagyon szerette azt a jóindulatú tanácsot adta neki: „Fessen képeket a Watteau és Boucher modorában." Millet maga is belátta, hogy úgy kell csele- kednie, ha pénzre akar szert tenni. Előbb azonban mégis egy komolyabb tárgyú vásznat festett: „A felebaráti szeretet és gyermekei." Elvitte a mű- kereskedőkhöz : a kép nem kellett senkinek. Ugyanilyen sorsa volt a „Zene- leczke", „Olvasó leányok", „Egy nap Trianon-ban" czímű vásznainak. Az 1840. évi tárlatra két arczképet küldött : a Marolle-ét visszautasították, míg egy cher- bourg-i barátjáét a jury elfogadta s a kritika jóindulattal méltatta. Ebben az. évben festette a „Szent Barbara" czímű képét is, melyet 300 frankért adott el. Ezzel a pénzzel hazament, a hol egy pár tengeri képet és a mellett meg néhány czégtáblát is festett. De Millet mindamellett nem csüggedett, sőt még meg is nősült s feleségével, Onos Pauline-al Párisba utazott vissza.

Most már Corregio-t tanulmányozta a Louvreban. Hogy milyen ered- ménynyel, mutatják „Lovagló óra" és „Normandiai leányok" czímű pasztel-tanul- mányai, a melyekről Thoré azt írta : „Valahára oly fiatal mesterre akadtam,, a ki tehetséggel és tudással bír, a ki alkotásaiba életet és kifejezést ad. Ez az ember igazi festő." Diaz, a ki eddig még a nevét sem hallotta a mesternek, szeretett volna vele megismerkedni. Tudakozódott is utána, de nem találta, mert M illet, a kinek felesége időközben meghalt, hazament Cherbourg-ba. Ott tanári állással kínálták meg, a melyet Millet, a ki a függetlenségét meg akarta óvni, nem fogadott el. Körülbelül két évet töltött hazájában. Arczképeket festett,, a melyek biztosították megélhetését. Ebben az időben keletkeztek „Daphnis és Chloe" és „Pan áldozata" czímű vásznai. Cherbourg-ban megismerkedett Lemaire Katalinnal, a kit feleségül vett s 1845. év végén 900 franc megtakarított pénzzel újból Párisba költözött.

Itt ismerkedett meg Diaz-zal, a kinek tanácsára Watteau-féle képeket festett („Tánczoló leányok", „Fürdő asszonyok", „Győztes szerelem"), a melyeket a műkereskedők szívesen megvásároltak. Az 1847. évi Szalonban Millet már nagy sikert ért el. Most már „Le Maitre de Nu“ lett a jelzője, czím, a mely a mesternek sok keserűséget okozott. Ebben a kiállításban volt a mester saját arczképe is, a mely Sensier-t, a híres műkritikust és Louvre-tisztviselőt annyira megragadott,, hogy Millet ismeretségét kereste. Troyon, a ki Diaz révén ismerkedett meg Millet-vel, oda vezette Sensier-t s akkor keletkezett az a barátság, a mely a mester haláláig tartott.

Ezt az első találkozást Sensier a következőképen írja le :

„Millet ebben az időben sajátságosán öltözködött : szürke, kőszinű felső kabátban járt ; torzonborz szakálla, hosszú fürtjei, melyeket egy gyapotból készült kocsissapkával födött, furcsán hatottak. A mikor először láttam, a középkori festőkre kellett gondolnom. Szívesen fogadott, de keveset beszélt :

14. Millet: Pásztornő.

Jean Francois Millet

39

bölcselőnek, jótevőnek vagy politikusnak tartott engem és ezeket nem szerette. A művészetről beszéltem és „Daphnis és Chloea czímű képét nézve, arról is nyilatkoztam. Félénken rám nézett és csak röviden felelt. A midőn a ,,Mag- vetőa vázlatát láttam, mondám: Ebből finom kép lehetne, ha igazi paraszt

modellre akadna."

— Uraságod talán nem párisi ? kérdezte. 4

— Igen. De falun nevelkedtem.

— Óh, ez egészen más dolog, akkor fecseghetünk — s pár perezre rá: „Az én képeim nem fogják érdekelni".

— Téved. Ép, mert szeretem a képeit, jöttem ide. ,3^==^

Most már fesztelenül beszélgetett Millet s a mit a művészetről mondott, az mind férfias, nagy és melegszívű volt.

* — Minden tárgy alkalmas, mondá, ha erővel

és világosan tudjuk bemutatni. Szükséges, hogy a művészetet valami vezető gondolat irányítsa és a mi feladatunk ezt a gondolatot beszélő nyelven kifejezni, sőt bennünk ébren tartani és másokkal oly világosan közölni, mintha egy érmet vernők.

A művészet nem kéjutazás, hanem küzdelem. Én nem vagyok bölcselő és nem lehet hivatásom a fájdalmat kiirtani vagy oly formulát találni, a mely a rossz ellen közönyössé tenne. Talán ép a szenvedés az, a mi a művésznek erőt ád,hogy magát érthetően fejezhesse ki.

Az 1848. évi Szalon, a mely a februári forradalom után nyílt meg, kiváló helyet foglal el a kiállítások tör- ténetében. Ez ugyanis „szabad Szalon" volt. Louis-Philippe elhagyta Franczia- országot, a melyet köztársasággá pro- klamáltak. Ledru-Rollin, a ki belügy- miniszter volt, 1848 február 29-én, a következő rendeletet adta ki :

„A polgár-belügyminiszter elrendeli, hogy a Louvre nemzeti múzeum igaz- gatója az 1848. évi kiállítást két hét alatt nyissa meg. Ebben az évben minden beküldött mű kivétel nélkül elfogadandó. Az összes művészek meghivatnak, hogy 1848 márczius 5-én déli 12 órakor a Képzőművészetek nemzeti iskolá- jában jelenjenek meg, hogy ott egy negyven tagból álló bizottságot és pedig 15 festőt, 1 1 szobrászt, öt metszőt és építészt, és négy kőrajzolót válaszszanak meg, a kik a Nemzeti Múzeum igazgatóságának támogatásával fognak a kiállítandó tárgyak elhel\Tezéséről gondoskodni." Ez a rendelet a forradalmat a képzőművészetekbe helyezte át, a mennyiben tartalma a jury teljes eltörlését

15. Millet: Boronázás. (Fametszet.)

40

A barbizoni művészek

jelentette. Eredménye pedig az volt, hogy a kiállítás nem kevesebb mint 5180 művet tartalmazott.

Ebben a tárlatban volt látható a M illet hí rés képe: „Le Vanneur“ (A szitáló) és a „Les Juifs au Babylon" (A zsi- dók Babylonban) czímű vászon, a melyben Poussin hatása nyilatko- zott. Erre a vászonra festette Millet későbben egy másik remekművét, „La Tondeuse*-t (A juhnyiró nőt). A „Le Vanneuru magas, szálas parasztlegényt ábrázol, kék kabát- ban, piros nyakkendővel, a ki arany - szinű porfelhőben rozst szitál. Ezt az első igazi Millet-képet Ledru-Rollin vette meg.

De míg a Millet név a műértő Párisban már közszájon forgott, a mester és családja a legnagyobb nyomorban éltek. Egyik barátja fel- kereste a belügyminisztert, a ki rögtön száz frankot utalványozott ki, a melyet ez elvitt a mester laká- sára. Hideg márcziusi este volt, Millet a műtermében dideregve ült egy faládán s a mint a pénzt meg- kapta, hálásan mondta: „Köszö- nöm, ez a pénz jókor érkezik ; két nap óta nem ettünk ; de a gyermekeknek volt még valami ennivalójuk s ez a fődolog“.

Ledru-Rollin nehány nap múlva maga hozta el a „Vanneur“ árát: 500 frankot s ez alkalommal meg is Ígérte Millet- nek, hogy állami megbízásban fogja részesíteni. Az állam ugyanis pályázatot irt ki a „Köztársaság* alakjára s a mester is pályázott. Az ő Köztársasága antik szépségű női alak volt, a ki búzakalászokat, palettát és ecsetet tartva kezében, jelképe volt a szabadság, a földmívelés és a művészetek védőjének. Ez a békés felfogás azonban nem tetszett az akkori forradalmas világnak s így a mester még dicséretet sem nyert érte.

De Ledru-Rollin ura maradt a szavának. A nyári zavargások után képet rendelt nála, a melynek tárgyát a művész tetszésére bízta. Az 1800 frankkal meghatározott árból 700 frankot rögtön ki is fizetett neki. Millet most már a munka után látott s szerénységét legjobban jellemzi az a felfogása, hogy „nagy* vászon után nézett, mert az árnak megfelelő „nagy képet" akart fes- teni. „Hagar et Ismaél dans le désert* (Hagár és Ismael a sivatagban) lett volna e kép czíme, a melyről Sensier mondja, hogy czélzás volt a mester saját sorsára, a ki a világváros zajában úgy érezte magát, mintha a Saharában

16 Millet: Sarlós. (Fametszet.)

17. Millet: La vanneur. (Rajz.)

Jean Francois Millet

43

tartózkodott volna. Nagy akttanulmányra készült. De a szándékát nem való- síthatta meg, mert munkaközben oly jelenetnek volt tanúja, mely egész életére döntő befolyással volt.

Egyik este ugyanis a városban sétálgatva, a Deforge műkereskedése előtt állott meg, a melynek kirakatában „Fürdő asszonyok “ czímű képe is ki volt téve. Két fiatal ember nézte a képeket s Millet a következő párbeszédnek volt a fültanuja :

- Ki festette ezt a képet ? kérdezte az egyik, a Millet vásznára mutatva.

- Valami Millet nevű ember, a ki nem fest mást, mint meztelen nőket.

Millet majdnem sírva fakadt. Hazafelé sietett s a feleségének zokogva

mondta el a hallottakat.

Ha te is úgy akarod, akkor soha életemben nem festek többé ilyen képet. Igaz, életünk még terhesebbé fog válni és még több szenvedés lesz az osztályrészed. De én szabad leszek s eszményeimet meg fogom való- j

«=£

A nagylelkű asszony vigasz- talta férjét és bátorította. Millet pedig a már megkezdett „Hagar és Ismael“ képét rögtön abbahagyta.

Most villant fel agyában a gondolat, hogy művészetét a természetnek szenteli. A „Les Faneursu (Pihenő szénakötők) terve fogamzott meg benne s vágyott ki a szabad mezőre, hogy ott élő modell után valósítsa meg művészeti gondolatát. Diaz lebe- szélte. Ismerte korának ízlését s tudta, hogy művésznek, a ki ilyen szokatlan képeket fest, csak éhség lehet a jutalma. De Millet nem tágított. Hozzájárult még, hogy Párisban kolera tört ki s a mester egyik jó barátja, Jacque állatfestő is megbetegedett. A mikor ez föl- lábadt, egyetlen gondolatuk csak az volt : ki a szabadba !

Időközben elkészítette volt a „Les Faneurs“-t s a Ledru-Rollin- től kapott 1 100 franknak a felét felajánlotta Jacque-nak.

Ekkor határozta el a két csa- lád, hogy Fontainebleau-ba men- nek. 1849. június 13-án indultak útnak. Fontanebleau-ban egy kis szállóban vettek lakást, de miután

18. Millet: Kaszás. (Fametszet.)

44

A barbizoni művészek

19. Millet: Tájképtanulmány. (Vízfestmény.)

ez nagyon drága volt, valamely közelfekvő faluban kerestek olcsóbb helyet, így kerültek arra az útra, a mely Barbizon mellett Chailly felé ágazik el. Dél felé érkeztek a Ganne apó korcsmájába, a hol nagy művésztársasággal találkoz- tak. Diaz, a ki szintén ott volt, bemutatta az érkezőket. Most nagy vita indult meg. Az akkori művészek mind vagy klassziczisták, vagy koloristák voltak.

— Hová tartozik Millet? kérdezték mindenfelől.

És Millet nyugodtan felelte :

Ha nem tudják bizonyosan, akkor engedjenek nekem különálló helyet.

A mikor Millet Barbizonba érkezett, csak kevesen ismerték még ezt a helyet : csupán azok voltak ott, a kiket ma mint barbizoni mestereket ismerünk. Ott volt Rousseau és nyáron át ott időztek Diaz, Corot és Barye is. Millet, a kit Páris utczái és épületei már búskomorrá tettek, itt újból feléledt. Az erdő mély benyomást gyakorolt reá ; az óriási fák felséges képe, árnyékuk ünnepélyes csöndje a lelkét áhítattal és bámulattal töltötték el. Itt úgy érezte magát, mintha otthon lett volna. Faczipőben járt, nagy szalmakalap volt a fején : újból paraszttá lett. S nemsokára egy kis házikóra is akadt, a mely tetszésének megfelelt. Az út keleti részén, közel az erdőhöz feküdt az új otthona, hol egy félszerből átalakított műteremben serényen dolgozott. Itt hatá- rozta el Millet, hogy ezentúl csak a parasztéletből merített motívumoknak szenteli művészetét. Ezen elhatározásáról Sensiert, a kivel most már nagyon bizalamas viszonyban élt, a következő levélben értesítette : ,

„Most a következő három képen dolgozom:

1 . Lentörő asszony (La fémmé au brisoir).

2. Munkába menő parasztpár (Allant travailler).

3. Faszedők az erdőben (Les Ramasseurs).

A mint a képek czímeiből láthatod, nincsen közöttük sem meztelen nő, sem pedig mithologiai tárgy. Ezentúl más tér felé iparkodom. Nem akarom mondani, hogy ezeket a tárgyakat megvetném, de nem engedem magamat kényszeríteni, hogy ilyeneket fessek.

20. Millet: Zsákhordó,

Jean Francois Millet

47

Érzem: a parasztéletből merített tárgyak leginkább felelnek meg tehetsé- gemnek. Be kell vallanom — még ha szoczialistának tartanál is, — hogy engem a művészetnek emberi része leginkább érint és hogy ha módomban volna, nem festenék sohasem mást, mint azt a benyomást, a melyet közvetlenül a természettől nyerek. A természet víg oldalát nem láttam soha; nem tudom, létezik-e ilyen is — én nem láttam soha. A legvidámabb, a mit ismerek, az a nyugalom, a csönd, a mely erdőben, mezőn egyaránt felséges. Nem tagadhatod, hogy ez mindig ábrándozást kelt az emberben, és az ábránd méla, habár felséges is.

Az ember egy fa alatt ül és örül a nyugalomnak, a kényelemnek, a melylyel az élet megajándékozza; hirtelen a keskeny út felé néz s mit lát? Egy gályák alatt roskadozó szegény fahordót, a ki hazafelé vánszorog. Az a váratlan, de sokat mondó hefyzet, a melyben ezt az alakot látjuk, rögtön az emberi lét komoly hivatására emlékeztet s eszünkbe juttatja — a munkát. Ugyanaz a benyomás, a melyről Lafontaine beszámol a „Favágó* czímű meséjében:

«Quel plaisir a-t-il eu depuis qu’il est au monde ?

En est-il un plus pauvre en la machine ronde ?»

(Mi öröme volt, mióta világon van; van-e nálánál szegényebb e kerek földtekén?) Mezőkön és pusztákon láthatod ezeket az ásó, kapáló alakokat. Hébe-korba föl- egyenesedik egy közülök, hogy tenyerével a verejtéket letörölje arczáról.

Hát víg-e, vidám-e ez a munka, mint a hogy ezt velünk elhitetni szeretnék? Én csak igazi emberséget látok benne és nagy költészetet. u

Ebben az időben keletkezett a mester első nagy képe : „Le Semeur (A mag- vető; lásd a 27. sz. ábrát), a mely a „Faneur£‘-rel (Szénakötő) együtt az 1850. évi Szalonban volt kiállítva. Az utóbbi azonban nem vont magára semmilyen figyelmet, hacsak negatív értelemben nem, a mennyiben a műbirálók, köztük Gautier is, a színezést nehézkesnek találták.

Még most is czégtáblákat festett a mester. Az „Allant travaillerw czímű képet egy párisi kereskedő, Collet vette meg, a ki a művészt ez alkalommal megbízta, hogy szövetkereskedése számára czégtáblát fessen. Ez a czégtábla, a mely egy kék ruhába öltözött Szűz Máriát a Jézus gyermekkel karján ábrázolt, sok évig függött a Rue Saint Lazare egyik sarkán és még most is megtalálható egy Morei nevű párisi gyűjtő birtokában.

Ebben az évben halt meg Millet nagyanyja, a kit leánya, a mester anyja, nemsokára követett. Millet szeretett volna haza utazni, de híján volt az útiköltség- nek. Ekkor Sensier a képzőművészetek igazgatójának, Roumieu-nek érdeklődését akarta felkelteni a művész iránt. Ez azonban, a ki a „Le Semeur“ képről már sokat hallott, szoczialista agitátornak képzelte Millet-t s kereken megta- gadta ennek segélyezését. Sensier cselhez fordult. Ép akkor készült el Millet „La Couseuse (Varrónő) czímű képe, a melyen feleségét örökítette meg. Ezt a bájos, idillikus vásznat Sensier becsempészte a Roumieu szobájába, a hol ez a látogatóknak feltűnt. így egyik napon Delaroche is nézte s miután megtudta, hogy a szerző neve Miilet, rögtön visszaemlékezett hajdani tanítványára :

— Millet? Hisz' a tanítványom volt. Nem csodálkozom, hogy ilyen szép képet festett, mindig sok volt a fantáziája és az eredeti erőteljes tehetsége.

48

A barbizoni művészek

Ez a vélemény döntött. Roumieu azonnal állami megbízást és 600 franknyi előleget adott Milletnek, a ki a legsürgősebb számlákat kifizette és hazafelé indult. Most már a Szalonban is nagyobb sikerei voltak. A „Moissoneurs" (Aratók) czímű vásznáról Gautier a következőket írta: „Millet aratói, nem épen szépek, nem a belveder-i Apolló után festette őket. Orraik laposak, ajkaik vastagok, a pofacsontjaik kiállanak, ruházatuk silány, kopott. De rejtett erőt látunk bennük, föltűnő ismeretét a vonalaknak, bölcs feláldozását a részletnek s a színezésnek egyszerűségét s ez az, a mi ezeknek az embereknek megadja azt

21. Millet: Kalászszedőnők.

a nagy> büszke tartást, miáltal a Michel Angelo szobrára emlékeztetnek. Daczára a szegénységüknek és csúnyaságuknak, felségesek, mint minden, a mi a termé- szettel közvetlenül érintkezik. “

Ezért a képért, a melyet egy Brimmer nevű amerikai Bostonba vitt, a második érmet kapta Millet.

Otthon, a normandiai tengerparton újból föléledtek ifjúkori emlékei s midőn Millet nég}' hónapi tartózkodás után Barbizonba ment vissza, nem kevesebb mint 14 képet, 20 rajzot és két vázlatkönyvet megtöltő tanulmányt vitt magával. Anyagi helyzete is jobbra fordult : a műértők már lassanként megszerették a Millet képeit s különösen az amerikai gyűjtők, a kiket a szintén

Jean Francois Millet

49

Barbizonban élő William Morris Hunt amerikai festő toborzott össze, gyakran jelentek meg a mester műtermében megrendeléseikkel.

Az 1855. évben metszetekkel foglalkozott Millet és 1856-ban megkezdte a híressé vált képét: „Les Glaneuses" (A kalászszedő nők; lásd a 21. sz. ábrát). Ennek a képnek ötletéből egy levélben kitárta lelkét Rousseau előtt: „Úgy dolgozom, mintha rabszolga volnék, hogy a „Les Glaneuses*4 czímű képemet befejezhessem. Igazán nem tudom még, mi lesz a munkámnak eredménye. Vannak napjaim, a mikor azt gondolom, hogy ennek a szerencsétlen képnek nem lesz semmi értéke. Mindenesetre még egy nyugalmas hónapot akarok rá szentelni. Csak ne lenne nagyon rossz! — — Főfájásom az utóbbi hónapban annyira

22. Millet: Burgonyaszedés. (Tanulmány.)

zaklatott, hogy alig akadt egy negyedórám, a melyben dolgozhattam. Őszintén mondom : testileg és szellemileg tönkre megyek. Kevés a menedékhely és nagyon értem azokat, a kik az üdülés, a világosság, a béke után sovárganak. És megértem, miért mondatta Dante egy égbeli szellemmel annak földi napjaira vonatkozólag: „Bűnöm ideje." Ah, türelmeseknek kell lennünk, a meddig csak bírjuk".

Ezt a képet az 1857. évi Szalonban állította ki. A műértők és művészek el voltak ragadtatva a mű nagyságától. Nehány befolyásos kritikus azonban más véleményen volt : ők a kalászszedő nők arczából a nyomorgók és elnyo- mottak néma vádját olvasták ki, mások azt mondták róluk, hogy fenevadak, a melyek a társaságot fenyegetik. Millet-nek nagyon rosszul esett ez az igaz- ságtalanság, a mely képeinek eladását is lehetetlenné tette.

Művészeti könyvtár : A barbizoni művészek.

4

50

A barbizoni művészek

„Akár mennyire túloznak is — mondta barátainak — én mindent kocz- kára tettem és ha fejemmel játszom is : erősen állok, nem fordulok vissza. Akár a csúnyaság festőjének neveznek, akár saját népem rágalmazójának: soha sem fognak kényszeríthetni, hogy a parasztokat idealizáljam. Inkább hallgatok, mintsem hogy gyengének mutatkozzam. Hagyjatok czégtáblákat festeni, vagy szobákat pingálni, adjatok kőmívesmunkát, de engedjétek meg, hogy gondolataimat akaratom szerint nyilvánítsam ki s hogy művemet békes- ségben befejezhessem*4.

Sensier-nek pedig, a ki szintén kérte, hogy csinosabb parasztokat fes- sen, írta :

— Igen, igen, ez mind igaz, de a szépség nem csak az arczban van. A szépség az alak általános hatásában rejlik és az embernek és tevékenységének harmóniá- jában. A ti szép leányaitok nem arra valók, hogy galyakat hordjanak össze, hogy az augusztusi nap hevében kalászokat szedjenek, vagy vizet szivattyúzzanak. Ha egy anyát festek, akkor széppé teszem az által a pillantás által, a melylyel a gyermekét nézi. La beauté c’est l’expression. (A szépség a kifejezésben rejlik.)

így még örülhetett Millet, mikor egy gazdag kereskedő 2000 frankot adott ezért a képért, a melyért azután Madame Pomery, a ki a „Les Glan- euses“-t a Louvre-nak ajándékozta, 300,000 frankot fizetett.

A kifejezés igazságát akarta megfesteni Millet leghíresebb képében is, a melyet 1858-ban kezdett. Czíme : „Angelus" (lásd a mellékletet.) Mindezekre a képekre még visszatérünk, itt csak azokról a külső okokról lesz szó, melyek

23. Millet: Ásók. (Karcz.)

4

24. Millet: Pihenő kapás. (Paysan se reposant sur sa horcc.)

Jean Frarnjois Millet

53

azokat létrehozták. Millet ebben a képben az esti ima: „Angelus Domini nuntiavit Máriáé : Ave Maria gratia plena" szavait, azaz azt az áhítatot, a melyet ezek a szavak a hivő lélekben keltenek, akarta megfesteni.

A mikor Sensier először látta ezt a képet, Millet hozzá fordult :

— Mit tartasz felőle ?

— Ah, ez az „Angelus !;‘ mondá Sensier.

„Igen, az akar lenni. Hallod-e a harangszót? Ah, meg vagyok elégedve, mert megértettél.

Ebben az évben nagy megtisztelés érte a mestert. IX. Pius pápa, párisi képviselője által „Mária fogantatása" czímű képet rendelt meg nála, a melyet a vasúti szalonkocsijában akart elhelyezni. A mester a képet júniusban küldte Rómába, de valószínű, hogy az a pápa felfogásának nem felelt meg, mert ennek a képnek minden nyoma veszett. Csak annyit tudunk róla, hogy egy fiatal, barna szemű, dúsfürtű parasztleányt ábrázolt, a ki áhítattal tartja keblén kis gyermekét. Lába előtt egy döglött kígyó feküdt a földgolyón.

Az elfogult kritikák, a melyekkel a mester műveit illették, anyagilag újból tönkretették. Barátai egy specziális kiállítást rendeztek, hanem ezzel is kudar- czot vallottak. Millet óriási gondokkal küzdött, tüzelőfa sem volt a házánál, hitelezői zaklatták, felesége gyermekágynak nézett eléje, őt magát meg főfájások gyötörték. Ebben a kétségbeesett helyzetben festette „A halál és a favágó" (lásd 25. sz. ábrát.) czímű képét, a melyre Lafontaine-nek „La mórt et le bűcheron" meséje inspirálta. A jurv visszautasította. Ekkor két nagynevű kritikus:

A barbizoni művészek

%54

Alexandre Dumas és Paul Mantz a művész védelmére kelt. Az utóbbi a követ- kező szavakkal: „Bölcs emberek mosolyoghatnak, akadémiák tévedhetnek, a közönség elmehet a kép mellett, anélkül, hogy megnézné vagy méltatását meg- kísérelné. De sem a gúny, sem a tévedés nem változtathat azon a tényen, és ha az idő még nem érkezett el, hát el fog érkezni, a mikor az egész világ a nagy mestert fogja üdvözölni Millet-ben“.

Millet ezt a visszautasítást úgy fogta fel, mint ha művészetét szándékosan akarták volna tönkre tenni. „Azt hiszik, mondta Sensier-nek, hogy engedésre fognak kényszeríthetni, hogy hétköznapiságukra fognak lenyomhatni. Tévedésben

leledzenek ! Mint paraszt születtem és mint paraszt akarok meghalni. El vagyok határozva, hogy csak azt mondjam mindig, a mit érzek és hogy úgy fessek, a hogy látok. Hű maradok magamhoz s nem hátrálok még egy tapodtat sem ! Ha szükség lesz rá, hát be fogom bizonyítani, hogy a becsületemért is tudok küz- deni!"

A sok izgalom azon- ban beteggé tette s állapota csak akkor javult, mikor néhány hétre rá barátainak sikerült az „Angelus" és a „Halál és a favágó" czímű vásznakat eladniok.

Az „Angelus" Brüszel- be, a „Halál és a favágó" pedig a kopenhágai királyi képtárba került.

1860 márczius havá- ban érdekes szerződést kötött Millet Stevens belgiumi műkereskedővel. A szer- ződés, a mely valószínűleg Sensier közvetítése folytán jött létre, 12,000 frankot biztosított a mesternek azokért a képekért, a melyeket egy év alatt festeni fog. Ez évben festette a „Tondeuse des nioutons" (juhnyíró nő), „Tóbiás" és „La Becquée" (Etetés; lásd a 26. sz. ábrát) czímű vásznakat. A három képet csak nagy nehézségekkel fogadták be az 1861. évi szalonba; a hol azonban a „Ton- deuse", a mely most a Mr. Brooks bostoni képtárában van, mégis csak nagy sikert aratott.

Erről az időről írja Sensier: „Millet-t valami nagy bűnösnek nézték a kinek egész iparkodása csak arra irányult, hogy a becsületes polgárokat lázítsa. Ezek az állandó üldözések ellenséges indulattal töltötték el a világ ellen, különösen

JEAN FRANCOIS M ILLET: IIAGAR ÉS ISMAEL A SIVATAGBAN.

Jean Francois Millet

55

pedig a műbirálók ellen, s ebből magyarázhatók azok a keserű megjegyzések, a melyeket a műbirálókra tett.“ S a mikor Sensier tréfásan megszólította: „Olyan vagy, mint egy parasztlázító, a kit a golyó elé visznek u, helybenhagyólag vála- szolta: „Igen, egy csalódott reménynek vagyok a vezére; szomorú, magányos harczosa egy nagy ügynek !“ Egyik estén pedig a letűnő napot szemlélve, mondá: „Ott az igazság, harczoljunk érette

27. Millet: A magvető (Le semeur. Rajz.)

1863-ban három képet állított ki Millet, s ezek közül a híres „L’homme á la Houeu czímű vásznat: kék nadrágos, faczipős franczia paraszt, a ki hosszú fáradságos munka után a kapára könyökölve pihen. A kritika magánkívül volt bőszíiletében. Még a mester hívei : Theophile Gautier és Paul de Saint \ iktor is ócsárolták. Pedig Millet csak a munkának akart hódolni. És ekkor írta M illet azt a híres levelet, a melyet hitvallásaképen azóta sokat idéztek :

. . . „Különösnek találom azt a sok pletykát, a mely a „Hőmmé á la

56

A barbizoni művészek

Houe" fölött keletkezett. Igazán meglepő, hogy a közönség milyen gondolatokat tulajdonít nekem. Szeretném tudni: bírálóim valamelyik klubban láttak-e engem? Szoczialistának mondanak, én pedig szeretnék válaszolni : Nem vagyok az, nem is tudom, mi a szoczialista ! Hát igazán oly nehéz megérteni azt a gondolatot, a melyet oly embernek a látása kelt, a ki arcza rá hulló verejtékével eszi a kenwjrét. Azt mondják, hogy a természetben nem látok szépséget. Többet látok,

mint szépséget : határta- lan csodákat. És épp úgy látom az apró virágocská- kat a melyekről Krisztus mondá: „Mondom: Sala- mon egész pompájában nem volt így ruházva, mint ezek“.

„Látom a virágokat övező dicsfényt és a felhő- kön át messzi világokra boruló napsugarakat. De látom azt is, hogy a föl- dön párolgó lovak mint húzzák az ekét, hogy a kimerült munkás, a ki egész napon át talpon van, mint pihen egy -egy pillanatig, hogy újabb erőt gyűjtsön. A drámát fény övezi". „Ez nem az én felfedezésem és a „Cri de la térré “ már régóta léte-

zik. Bírálóim ízléses és művelt emberek, de nem tudok a bőrükbe bújni és mivel egész életemben nem láttam mást, mint a mezőt, iparkodásom kife- jezni, a mennyire tudom, azt, a mit a munka láttára érezek. A ki jobban tudja

mint én, azt boldognak tartom." Még érdekesebb az a levél, a melyet Millet Theodore Pelloquet-hez, az egyetlen műbirálóhoz intézett, a ki bátran védte a mester igazát :

28. Millet: Gyapjútisztító.

r Nagyon hálás vagyok Önnek képeim birálatáért. Különösen örültem pedig nézeteinek, a melyeket a művészetről általában nyilvánított. Ön azon igen csekély számú írók közé tartozik, a kik a művészetet nyelvnek tekintik, a nyel- vet pedig gondolatok kifejezésének. Kérem : hangoztassa ezt örökké ! Talán

Jean Francois Millet

az egyiket vagy a másikat gondolkozóba ejti! Ha többen lennének az ön nézetén, akkor talán kevesebb lenne az üres festés és az üres írás. Igaz, hogy okosnak mondják az ilyet, sőt még dicsőítik is. De az igazi okosságnak nem volna-e kötelessége jó műveket alkotni és szerényen azok mögé húzódni? Szabad-e az okosságnak saját hasznára sáfárkodni ? Valahol olvastam : ,Jaj annak a művész- nek, a kinek több a tehetsége, mint a mennyit a műve mutat !4 Nevetséges lenne, ha a kéz nagyobb lenne, mint az agy. Nem emlékszem már szószerint arra a levélre, a melyet Poussin írt, a mikor a keze már reszketett, de agya még képességének tetőpontján állott, de a megjegyzés értelme ez volt: „Ha gyönge is a kéz, azért mégis teljesítenie kell az agy parancsolatait44. Ha többen

29. Millet: Kertész. (Tanulmány.)

vallanák az Ön hitét, akkor nem lennének hízelgői a rossz ízlésnek és a rossz indulatoknak. Vagy a mint Montaigne mondta: „A helyett, hogy a művészetet természetessé tennék, kontárkodnak a természeten44.

„Nagyon örülnék, ha alkalmam akadna Önnel ezekről a dolgokról beszélni, de mert ez nem látszik valószínűnek, ha tán fárasztom is, egyet-mást el akarok mondani arról, a mit műveimben világosan szeretnék kifejezni. A kép tárgya sohase keltse azt a benyomást, mintha az egyes részek csak véletlenül kerültek volna össze ; kell, hogy szükséges és kényszerítő vonatkozás mutatkozzék köztük. Az alakok, a miket festek, helyükön álljanak és lehetetlen legyen elképzelni, hogy máshol is lehetnének, mint a hol állanak. A műnek egyöntetű- nek kell lennie, az alakoknak és tárgyaknak czéljuk kell hogy legyen. A szűk-

58

A barbizoni művészek

ségest egészen és világosan akarom kifejezni, erőtlen kifejezésnek nincs értelme. Felesleges dolgoknak, bármily fényesek legyenek is, nem vagyok barátja, mert az összbenyomást zavarják és gyengítik."

„A szépség nem a festett tárgyak természetében rejlik, hanem a művész alkotó ihletében ; ez az ihlet adja meg az alkotó erő mértékét. Minden tárgy szép lehet a megfelelő időben és a megfelelő helyen, viszont semmi sem szép, a mi az időtől és a tértől el van választva. Csak a karaktert ne gyengítsék. Apolló Apolló maradjon és Szókratész legyen Szókratész. Ha egyesítjük őket, akkor mindkettő veszít. Mi szebb — az egyenes fa, vagy az elkorcsosodott ? Az, a melyik a helyén van. Én a szépséget az összhangban látom. Ezen elv határtalan fejlődésre képes, számtalan példával tudnám bizonyítani. Természe- tes, hogy nem abszolút szépségről beszélek, mert ilyent nem ismerek, ez előttem mindig csak hiú csalódásnak tűnt fel. A ki ennek az eszmének hódol, az nem látja a természetes tünemények szépségét. “

„Ez a letűnt művészeteknek rabja és nem látja, hogy a természet elég gazdag, hogy minden szükségletet kielégítsen. Jó lelkek lehetnek az ilyenek, poétikusak, de nem költők! Jellem: ez az egyetlen, a mi igaz!"

Ez a levél, a melyet Pelloquet egy hírlapban közzétett, szonettre lelkesített egy Lejosne nevű költőt, a ki a mestert „a parasztok Dantéjának" a „falusi élet Michelangelo-jának" nevezte el. Ez idő alatt nagy lelkesedéssel olvasta Millet Shakespeare-t, Burns-t, Theokritosz-t, a „Divina Commedia-t pedig eredetiben élvezte. 1864-ben Millet egyik meghitt barátja: Feydeau Alfréd építész megbízta a művészt, hogy egy étterem díszítéséül négy nagy falképet fessen. Feltétel volt, hogy a négy kép a négy évadot ábrázolja és pedig a tavasz és a nyár a falat, a tél a kandalló fölött lévő mélyedést, az ősz pedig a tetőt díszítse. Mielőtt azonban hozzáfogott ehhez a nagy feladathoz, a melynek nagyon örült, befejezte a „Gardeuse de moutons" czímű képet (A juhásznő, lásd 30. ábra), mely egyike a Millet legremekebb alkotásainak. Bájos fiatal leány haza , vezeti a juhnyájat. A lenyugvó nap sugaraiban izzóan tündökölnek a színek : a piros főkötő, a kék viganó s az aranyban úszó barna köpenyeg. Erről a képről egyhangú lelkesedéssel beszéltek az összes kritikusok; a kormány 1500 frankot Ígért a képért, a melyet Millet azonban, még mielőtt kiállította volna, 2300 frankért eladott volt.

Az 1864. és 1865. évet a „Négy évad“-nak szentelte Millet. A kik e festményeket látták, Millet klasszikus stílusát dicsőítették. Millet egy amerikai barátja, M. Eaton, a következőképen jellemezte e falfestményeket, a melyek 1875-ben a ház lerombolása folytán árverésre kerültek: „Ha nem is feleltek meg a dekoratív festmények szokott mintáinak, mégis nagyon szépen hathattak azon a helyen, a melyre szánvák. Ha a képtárszoba kemény világításában ítéljük meg, akkor félreértjük Millet czélzatát és alkotását."

1866. és 1867-ben egy Gavet nevű építész zsoldjában állott Millet, a kinek 95 czeruza- és krétarajzot, továbbá pasztellt és vízfestményt készített. A mester szabadon választhatta a tárgyait s így keletkezett az a remek szépségű gyűjte- mény, a melynek kiállítása az egész műértő Francziaországot örömmámorba ejtette. Az 1867. évi nemzetközi kiállításra tizenkét korábbi képet küldött. A mester, a ki most már szemétyesen is Párisba ment, maga is gyönyörköd-

Jean Francois Millet

59

hetett az elismerésben, a melyben különösen a külföldiek részesítették. Azonban ez alkalommal sem nyerte el a becsületrend keresztjét, hanem a nagy érmet, amelylyel Millet azonban nagyon meg volt elégedve; a becsületrend tagjává csak az 1868. évi tárlat bezártával nevezték ki, a melyre pedig Millet nem küldött képet. 1869-ben még nagyobb kitüntetés érte Millet-t: megválasztották a jury tagjául. A háború Cherbourg-ba kényszerítette a Millet-családot ; itt és Gre- ville ben tengeri képekkel foglalkozott. Barbizonba visszatérve (1871 november) már mint elismert és híres mester fogadta a megrendelések özönét. Egészsége azonban hanyatlott. Gyakori főfájások zaklatták, szeme világa is gyengébb lett.

30. Millet: A juhásznő. (La gardeuse de moutons.)

Egy amerikai művész, Wyatt Eaton, a ki ebben az időben meglátogatta Millet-t, a következőképen írja le a mestert :

„Arcza mindig hosszúkásnak tűnt fel és tényleg nagy is volt. Vonásai egyáltalában nagyok voltak, a szemei kivételével, a melyek azonban kicsinyek még sem voltak (valamikor nagyon kékek lehettek) ; orra finoman metszett, szája erős, homloka nagy, de nem otromba. Haja és szakálla, mely azelőtt sötétbarna volt, most már ősz. Hangja világos és erőteljes, de nem mély. Eltekintve a faczipőktől, a melyeket falun mindig hordott, nem nyegléskedett parasztruhával ; puha kalapja és kényelmes ruházata nem különbözött attól a viselettől, a mely a falun szokásos.

60

A barbizoni művészek

Ha bőrczipőten, fekete ruhában és czilinder-kalappal a fején Párisba ment nemcsak ő érezte magát kényelmetlenül, hanem a családjának is idegennek tűnt fel. Ha rendes megjelenése nem is hasonlított a parasztéhoz, de lénye, nehéz lépte, a környezetében való elmélyedése a természet egy alkatrészévé tették, mint a hogy ő is a parasztot ahhoz a földhöz tartozónak nézte, amelyet munkálta

31. Millet: Nagymosás. (Le Lavage). (Rajz.)

Gyengélkedésének közepette 1874. május 15-én a francia kormány egy nagyobb munkával bízta meg: a pantheon-ba való 8 falfestménynyel, a melyekért 50,000 frankot kínáltak. Millet rossz sejtelmekkel látott a munkához : érezte, hogy testi ereje hanyatlik, hogy földi életének határához ért. De azért nagy gon- dossággal vázolta a ,Miracle des Ardents* és a ,Procession de la Chasse‘ czímű vásznakat s közbe-közbe még egy idillikus zsánerképet is befejezett. Deczemberben

Jean Francois Millet

61

már érezte a közelgő végét. Családját kérte, hogy Rousseau mellé temessék a chailly-i temetőben. Karácsony reggelén egy puskalövés zavarta fel álmából, kutyaugatás hallatszott s a mikor kinéztek, egy futó szarvast láttak, a mely a kerítésen átugrott. Millet, a ki a vadászatot mindig utálta, összerezzent : „Rossz jel — mondá — ez a szegény állat a halálomat hozza hírül nekem “.

1875 január 20-án reggel 6 órakor meghalt; felesége, a ki a férje hátra- hagyott műveiért 321,034 frankot ért el a Hotel Drouot-ban megtartott árverésen, 1804. évi január havában követte halhatatlan férjét.

32. Millet: Fonó juhászleány.

A barbizoni művészek

62

Millet-ről írni : rendkívül könnyű feladat. Egész életében nincs titok, művei meg nem szorulnak magyarázatra. A mit akart : azt leveleiben is világosan, és beszélgetéseiben meggyőzően fejezte ki. Ha összehasonlítjuk életét a művé- szetével : tiszta, zavartalan összhang cseng felénk. Tehát : elérte, a mit akart. Személyisége, a mely maga a természet, egygyé lett a működésével, a mely maga a művészet. Czélja volt : a természet és a művészet egyesítése. Vagy a hogy ő formulázta : rIl faut pouvoir fairé servir le trivial á l’expression du sublime. C’est la vraie force". (A magasztosnak kifejezésére még a közönségest is fel kell tudni használni. Ez az igazi erő.) Vagy más alkalomkor: „On peut partir de tous les points pour arriver au sublime et tout est propre á l’exprimer, si on a une assez haute visée. Alors ce que vous aimez avec le plus d’empor- tement et de passión devient votre beau á vous et qui s’impose aux autres. Que chacun apporté le sien. L’impression force l’expression. (Minden kiindulási ponttól a magasztosig érkezhetünk és minden eszköz alkalmas a magasztosnak kifejezésére, ha elég magas állásponton vagyunk. Ekkor mindaz, a mit hévvel és szenvedéllyel szeretünk, nekünk szépnek fog tetszeni és más előtt is szép- nek fogjuk feltüntethetni. Mindenki hozza a magáét. A benyomás megadja a kifejezést.) Vagy még rövidebben : „A ki másokra akar hatni, annak magának s éreznie kell, mert máskép műve — bármily megfontolt legyen is — nem fog életet lehelni".

Ezek a mondatok ma már csak banális igazságoknak hangzanak, sőt a Tart pour l’art dekadens iránya már trónvesztettnek is nyilvánította ezt a fenkölt naturalizmust, a melynek Millet volt a megalapítója a modern művészetben. A híres elv, melyet Zola sokkal későbben a naturalizmus hiszekegyeként hirdetett:, L’art est une tranche de vie, vue á travers un' temperament* csakis gyenge és nem éppen zavartalan visszhangja a Millet tanításának s a nagy barbizoni mester naturalizmusát egész evangéliumi nemességében és egyszerűségében talán leg- jobban fogjuk megérteni akkor, ha a híres regényíró művészeti hitvallásával párhuzamba állítjuk.

Millet kortársai az ő legjellemzőbb képeit a szocziálista tan hirdetőinek mondták. A mester szabadkozott az ilyen felfogás ellen és tegyük hozzá : őszintén tette. A szoczializmus téveteg tanai ismeretlenek voltak előtte, de lelkét a szocziális érzés töltötte el.

Millet előtt ezer festő látta a parasztot, a mint a földet munkálja ; ezer művész látta az anyát, a mint a gyermekét táplálja, és sok ezer művész nem csak látta, de sínylette is a kis emberek tengernyi terhét. De ezek a tapasztalatok miképen nyilatkoztak meg műveikben? A földmívest ünneplő ruhában, jókedvűen, tánczoló vagy mulató kedvében festették meg ; az anya szent kötelességeit akkép vélték kifejezni, hogy Mária-képet alkottak, a kis emberek szenvedő légióit pedig éppen csak tömegnek látták, a melyhez a művészetnek semmi köze. Millet halhatatlan érdeme, hogy azt festett, a mit igazán látott. A paraszt keservesen dolgozik: tehát bemutatta, mint rogy össze a munka terhe alatt; hogy

jka.n i ií vmois mii.kmt: vázlat az «an(;kli s»>-noz.

Jean Frarujois Millet

33

az anya szentségét éreztesse, nem volt szüksége arra, hogy fejét dicsfénynyel övezze, hanem csak a gyermekét adta ölébe s a gyermek imádó pillantása, az anya fenséges szeretete, mely szeméből kisugárzik, gesztusaiból beszél, a szem- lélőt áhítattal tölti el; tömeget pedig Millet nem ismert, mert szocziális érzése minden emberhez egyformán vonzotta.

Tehát a megfigyelés igazsága, a kifejezés bátorsága, a naturalizmus főfeltételei jellemzik Millet életművét; ő volt az, a ki a franczia festészet fejlő- dését ebbe az irányba terelte. Rousseau bölcsészetén és Millet képein épült csak fel később a Zola tana, a mely már azért sem közelíti meg a Millet nemes naturalizmusát, mert a híressé vált regényíró a temperamentumnak, tehát a vérmérséklet ingadozásainak engedi át azt a befolyást a művészetre, a melyet

33. Millet: Az első lépések. (Tanulmány.)

Millet-nél csak az érzés gyakorolt. A Zola naturalizmusa pártelv, a mely a párt feloszlatásával — a mint az tényleg megtörtént — elveszti létjogosult- ságát ; a Millet naturalizmusa eszme, a mely az örök művészetet termékenyíti, fejlődésének hatalmas lökést ad s csak a hanyatlás óráiban észlelhető rövidebb- hosszabb aléltsága.

A Millet után Manet befolyása alatt keletkezett művészeti irány, a mely lényegében arisztokratikus, a barbizoni mestert nem sorozza a modernizmus apostolai közé. A „l’art pour l’art“ szempontjából érthető ez az állásfoglalás. Hisz Millet mindig az eszmét tartotta a művészet Lényegének, míg az impresz- szionisták vallása a gondolkodó agynak semmilyen befolyást sem enged a művé- szetekre. Vagy a hogy Wilde Oszkár, a szerencsétlen angol író és aesthetikus ezt az elvet kifejezte :

64

A barbizoni művészek

„ . . . A kiváló festészet sajátossága csakis a vonalnak és a színnek eredeti és alkotó kezelésében, a szép technikának határozott formáiban rejlik, a melyek kizárják az irodalmi visszaemlékezéseket és a metafizikai eszméket, mert ön- magukban kielégítik az aesthetikai érzést ; vagy a mint a görögök mondták volna, önczélt képeznek ... Ha tehát egy műremeket szemlélünk, ne merüljünk álmokba, ne akarjuk kikutatni, mit jelent? hanem szeressük önmagáért. A földön- túli gondolkodás szelleme ellensége a művészét szellemének ... A kép nem más, mint szépen színezett felület és ezért nem hathat ránk sem a bölcsészetből lopott eszmékkel, sem az irodalomból kölcsönzött pathoszszal, sem pedig költőktől eltulajdonított érzésekkel, hanem csak a saját kimondhatlan művészeti lényével, az igazságnak különös formájával, a melyet mi stílusnak nevezzünk, és a kifejező értékek viszonyával, a mely a festészet ismérve, a kivitel egész qualitásával, a rajz arabeszkjével, a szín ragyogásával, — mert ezek a tulajdonságok elegen- dők, hogy rezgésbe hozzák a legistenibb és legelrej tettebb húrokat, a melyek lelkűnkben zenélnek. És a szín igazán már magában is misztikus életet ad a tárgyaknak. ö

Túlszárnyalta-e az új irány a Millet naturalizmusát? Nem, csak finomí- totta a művészetekről alkotott fogalmakat. És Millet, a ki nélkül a XIX. század legfényesebb festőit, köztük a mi nagy Mészöly-inket, nem lehetne elképzelni, akkor fog csak az őt megillető magas polczon trónolni, ha a jövő generáczióknak sikerül megalkotni azt a nagy szinthezist, a mely a Millet nemes naturalizmusát az impresszionizmus finomult érzésével tudja egyesíteni.

34. Millet: A tenger. (La mer.)

< J ules Dupré - Narcisse Virgilio Diaz de la Petin.)

A párizsi Museé du Luxembourg-ban egy érdekes arczkép vonja magára a néző figyelmét. Egv végtelenül finom Krisztus-fej, sötétszőke körszakálial és hosszú, szőke hajjal. A nagy kék szemeknek sajátságos a kifejezésök : mintha befelé néznének, mintha inkább a lélek titkaiba mélyednének és nem a külső világot figyelnék. Az ember érzi, hogy mély gondolkozónak az arczmását látja maga előtt. A képnek a száma 926 és a katalógus megjegyzi : Jules Dupré, Portrait de Vauteur. Igen, ilyennek képzeljük a mestert, ha a szemközt lévő falon függő két képét: „Le Matin“ (Reggel), (lásd 35. sz. ábrát) és „Le soir“ (Este), (lásd 36. sz. ábrát) látjuk. Lelki embernek, aki az emberi érzés dicsőségét hirdeti és a ki azt fölébe helyezi teremtés összes csodáinak. De a mellett a jóságot is megtaláljuk ebben az arczban, azt a nagy szivet, a mely minden irigység nélkül útját egyengette a félreismert tehetségeknek, aki Th. Rousseaut is minden féltékenység nélkül addig tolta, szorította előtérbe, míg a műértők elismerni kezdték az érdemeit.

A fölött azonban, hogy a két mester közül melyik volt a nagyobb, még nem záródtak le az akták. A franczia kritikusok nézete Dupré felé hajlik, a kül- földi bírálók azonban Rousseau színellenes, nagy rajzú egyszerűségét többre becsülik a Dupré kolorisztikus hangulatainál. Mind a két ítélet egyoldalú állás- ponton alapszik. Legjobban fogjuk megérteni a két mestert, akik az életben is jó barátságban éltek egymással, ha összehasonlítjuk művészeti nézeteiket, melyek- ből kiindultak, s ha azután megvizsgáljuk, mily eredménynyel valósították meg azokat alkotásaikban. Előbb azonban nézzük Dupré életének lefolyását.

1811-ben született Nantes-ban. Atyja porczellángyáros volt. Mint Rousseau, ő is Charles Rémond iskoláját látogatta, ő is fellázadt Bidauld klasszikus táj- képeinek hazugságai ellen. De pályájának kiindulási pontja nem a tájkép volt, hanemagenre, és egy ilynemű képéért, az „Intérieur de ferme“ czímű vászonért, a mely ma magántulajdonban van, nyerte el 1833-ban a Sálon érmét. Érdekes, hogy Dupré ezt a képét 260 frankért adta el Faure műkereskedőnek, aki azt később 20.000 frankért adta tovább. Még érdekesebb a „Southampton“ czímű fiatalkori képének sorsa. A mester e vásznáért 500 frankot kapott, a műkereskedő Haro — azonban nyilvános árverésen 48.000 frankért adta el. Ezen a vásznon

5

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

66

A barbizoni művészek

tulajdonképen két kép van : Dupré a „Southampton“ czímű tájképet ugyanis takarékossági szempontból egy erdőrészletre festette és Haro egy ideig azon gon- dolkodott, nem lehetne-e az alsó képet valamelyes módon egy más vászonra áttenni ? De 48.000 frankot még sem mert veszélyeztetni ily kétes eredményű kísérletezés miatt.

Dupré poétikus ecsetje hazájának, Nyugot-Francziaországnak vidékeit örökí- tette meg. Tájképei mind a Limousin, Creuse, Picardie, Compiégne és L’Isle

Adam-i erdő vidékeiből valók. Szerette e vidék alacsony dombjait, lapá- lyait, álló vizeit, a zor- don erdőket, melyek a sziklás dombok tövén terülnek el. Ha híresebb képeit nézzük : „ Passage d’animaux sur un pont dans le Berry“, (Álla- tok a hídon) La F'orét de Compiégne “, (A com- piégne-i erdő) „La Gor- ge des Eaux chaudes, „La Route dans les Lan- des“, „Le Retour du Troupeau“, „La Ber- gerie dans le Berry“, vagy a gróf Andrássy Gyula tulajdonában levő és a „Nemzeti Szalon “ 1901. évi „Nemzetközi tárlatán kiállított „Bord de Riviéreu czímű vász- nat, mindenütt azt látjuk, hogy a mester csak azon volt, hogy a természetnek akár mely igénytelen rész- 35. Jules Dupré : Reggeli tájkép. (Le Matin.) letét ^gy adja, a mint

az az alkotás pillanatá- ban a levegő mozgásával, a fény hatásában mutatkozott. Legyen a kép tárgya az erdő széle nehány legelő barommal ; csorda, a mely a tó partján pihen ; egy parasztbirtok belseje, nehány szélmalom, vagy egv kis falunak esőverte, sáros országútja ; minden képében a természet bensőséges életét látjuk : a szélben mozgó bokrot, a lombozatok közt szökellő fényt, a fatörzsökön rezgő napsugarakat, a fűben csillogó harmatot, s a fénynek és a színnek mindama sokszerű játékát, mely a teremtést betölti.

Jules Dupré.

67

Tengeri képeinek megfestésében ugyanazon törekvés vezeti a mestert. Cayeux sur-mer-i magányában hónapokon át csak a tenger csapkodó hullámait nézte. A végtelen vízfelület, a félemlítő láthatár egész melankolikus hangulatát belevitte

36. Jules Dupré : Esti tájkép. (Le Soir.)

vásznaiba, de a saját nagy érzését is, melyet a teremtés fenséges ereje benne ébresztett. Némely vásznán nincs más, csak a tenger, félelmetes hullámaival, de azok habverése, a víz átlátszósága csalódásba ejtik a nézőt, mintha csak magát

5*

68

A barbizoni művészek

a végtelen, türemlő víz-sivatagot látná maga előtt. Vájjon milyen eszközökkel érte el Dupré ezt a hatást? Mint Rousseau, ő is a rajz feltétlen hívének vallotta magát. Érdekes, hogy a „Szépművészeti Iskola“ igazgatójának, Guillaume-nak azt a javas- latot tette, hogy a rajztanítás kiindulási pontjául a szobrászatot vegyék. Előbb mintázzanak a tanulók, azután tanuljanak rajzolni. 0 az emberi érzést a ter- mészet fölé hetyezte. Jules Claretie, a neves franczia író és színigazgató cseve- géseiben egynéhány jellemző vonást mond el Dupré-ról. „A természet semmi, mondta egyszer Dupré az ember minden. Nincs butább egy hegységnél : a festő jön, meglátja, megfesti és szellemet lehel belé“.

Egyik napon a franczia posták igazgatója, M. Comte, tréfálódzott Duprével :

„A fényképészet még megöli a festészetet".

„Ugyan felelt a mester a míg nem találnak föl olyan gépet, a minek szive van és lelke, addig a művészeknek nem kell semmitől sem félniök“.

Dupré azt a nézetet vallotta, hogy az igazi művészeti alkotás „teremtés a teremtésben “.

„Minden művészeti tárgy — mondta — az érzésből kell hogy keletkezzék. Minden tudományt el lehet sajátítani, de a művészet, a mely ott kezdődik, a hol a tudományok végződnek, nem lehet tanítás tárgya. Vannak dolgok, a miket észszel nem lehet felfogni. Nincs ember, aki megtudná magyarázni ezt a frázist :

„Ebben a képben sok az érzés". Ép azért műtárgyról nem lehet mondani, hogy be van fejezve. A művészet nem ismer befejezést".

Hogy Dupré mit értett az „érzés" alatt, azt egyik művésztársa, a tájkép- festő A. Besnus a következőképpen írta meg:

„Egyik viharos éjjelen Dupré a L’Isle Adam-i híd karfájára támaszkodva nézte a czikázó villámot, a vihardulta ég zöldes színét, és a hirtelen világításban föl-föl csillogó vizet. Egyszerre csak erősen megragadja a karomat s miután látta, hogy az ég ellenkező oldalára néztem, felindultan kiáltott :

„ Maga ezt nem látta ; mily szép, Istenem, mily szép ! "

Odanéztem, a merre Dupré ujjával mutatott s láttam az ezüstös fényben úszó eget. Dupré azonban remegett és - könnyezett. Csodálatos könnyek voltak azok, az igazi nagy művész könnyei, aki a természet előtt sír. A hatalmas alkotó könyei, a kit minden meghat, ami gyönyörű, legyen az szép vers vagy viharos ég, mély gondolat vagy bájos zene ; aki ha tájképet fest, Beethoven egy szimfóniájára gondol, mert a szép kép szimfónia kell hogy legyen a szemnek, mint a hogy a szép zene szimfónia a fülnek".

Ebből látjuk, hogy Dupré a természet hű visszaadását úgy értelmezi, hogy a teremtés képét lelkén átszűrődve festi a vászonra. Ő tehát ép úgy, mint Rousseau, a természetet az emberi érzéssel megnemesítve akarja visszaadni. Ebben meg- egyezik a két mester, de még abban a törekvésben is, hogy inkább a természet intim hatásait keresik, nem annyira a növény és állatvilágot, hanem az azokat körülvevő levegőt és fényt teszik tanulmányaik tárgyává. Láttuk, hogy Rousseau a rajzban kereste a kifejezésnek eszközét, a körvonalak erős kidomborításával akarta még a fénynek és a levegőnek lenge játékát is visszaadni. Dupré más úton haladt. Ő a paletta nagy mestere. Minden nagy lelkiismeretessége mellett, melynél fogva a rajznak a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonította, mindig a

Jules Dupré.

71

színek hatásait kereste. Azért szerette leginkább azokat a hangulatokat, melyek az athmosférikus ellentétekből erednek : a viharos természetet, az alkony vér- piros napját, a zöldes fényben úszó hajnali homályt, a víz és a láthatár közti ellentéteket, és így a Rousseau hatástkerülő egyszerűségével szemben találjuk Dupré-nek a színjelenségek élveiben való elmerülését. Míg Rousseau az össz- hatást állította fel legmagasabb czéljául, addig Dupré egyes részletek szerel- metes kidolgozásával nagyon is láthatóvá teszi azt a nagy fáradtságot, a melyet műveire áldozott. Abból a szándékból indulva ki, hogy a természetben látott színhatást a maga saját valóságában adja vissza, szinte reliefszerűen festi meg az egyes részleteket és így a pasztózus melegség helyett gyakran csak azt éri el, hogy a néző szeme egyes feltűnően kialakuló részleten akad meg, miáltal a képnek összhatása szenved.

Rousseau a rajznak erős körvonalozásával, Dupré pedig a tónusok túlzott elemzésével esett hibába.

Ezzel azután a két mester közt felállítható parallelizmus ki is van merítve. Mert érzésviláguk teljesen elütő volt egymástól. Rousseau folytonos kereső, a nagy, epikus léírás nyugodt mestere ; Dupré pedig a természet szenvedélyeinek vagy borongós hangulatainak ideges érzésű kifejezője. Ezen praediszpozícziója hajtotta Dupré-t a paletta uralma alá, míg Rousseau-t ép a nyugodt, széles leírásra való hajlama tette a rajz lelkes dicsőítőjévé. Mindkettő állandóan pár- bajozott a természettel, majd az egyiknek volt nagyobb a győzelme, majd a másiknak fényesebb a dicsősége. Élethivatásuk sikerült, mert haláldöfését a klasszikus és a heroikus tájképfestészet tőlük kapta meg.

Rousseau-val és Dupré-vel megindult az új irány, mely azután a „paysage intime“ elnevezés alatt fontos fejlődési útjává lett a tájképfestészetnek. A festő már nem keresi a „szép természetet “, melyet romokkal és építészeti díszekkel halmoz el; nincs szüksége már okvetlenül az emberre, hogy életet hozzon a természetbe ; nem szorítkozik már a teremtés formáinak aggodalmas visszatükrözésére sem, mert a természetben oly megfoghatatlan, de érezhető dolgot észlelt, a melyet elődei nem vettek észre : a hangulatot. A festészetnek most mᣠa czélja : ipar- kodik a szemmel látható tüneményeket híven visszaadni, nem tagadja a levegő létezését és a fény ezerszerű, mindig változó hatásait, de egyúttal az érzés, világnak is megadja a maga jogát és abban látja a feladatát, hogy kikutassa a sok vonatkozást, mely a természetet az emberrel összefűzi.

A táj, a mely a szem előtt tárul fel, már nem oly fontos. Azért nem keresi a festő az olyan vidéket, a mely saját formai szépsége révén érdekes. Neki elég egy kis erdőrészlet, egy darab rét, egy egyetlen fa ; fődolog csak az, hogy valami hangulat vegye körül, hogy a kis részletnek, melyet művészi szeme a mindenségből kiragad, saját élete legyen, és pedig olyan, a mely mélyebb nyomot hagy a néző lelkében. Csak ezeket az intim vonatkozásokat keresik most már a művészek. A természet belső életét, a mely nagyrészt füg- getlen a külső formáktól, de annál nagyobb fontosságú rá nézve minden, a mi az atmoszférában előidézője a hangulatnak. E felfogásnak logikus követke- zése, hogy a rajznak most már csak az a feladata, hogy visszaadja az egyes mozgásokat. Annál nagyobb lesz a színek jelentősége, mert a fény és levegő

A barbizoni művészek

hatásai, az atmoszférikus tünemények, melyek nemcsak előidézői, de kifejezői is a hangulatoknak, színekben nyilatkoznak. A realisztikus felfogás ennélfogva csak a tónusok igazsága után törekszik, és íme ez megczáfolása mindazoknak a véleményeknek, melyek a realizmus ideálját a fénykép-szerű valóságban haj- landók felismerni.

Ha e felfogásból, a „paysage intimé “ valódi feladatából indulva ki, vizsgáljuk a Rousseau és a Dupré művész-lényét, akkor az utóbbit közelebb látjuk a czélhoz. De csak látszólag közelebb, azért, mert Rousseau a rajzzal akarta visszaadni a hangulatokat, Dupré pedig a színek egymásra halmozásával, tehát tisztán festői eszközökkel. Különböző felszereléssel indultak útjokra, de mind a két művész eszközei, szinte egy a mást kiegészítve, együtt dolgoztak az út egyengetésén. Végeredményben még mindkettő nagyon materiálisán fejezte ki azt, a mi tulajdonképen imponderabilis a természetben : a hangulatot.

Narcisse Virgilio Diaz de la Peha, a „barbizon-i Corregio“, 1807-ben született Bordeaux-ban. A név spanyol származásra mutat. Már a spanyol műtörténelemben több hasonnevű festőre akadunk : Gonzalés, a ki a XV-ik század végén a sevillai dóm szobrait festette ; Joseph, a ki a XVII-ik században Valladolidban mint genrefestő élt és ennek fia Pedro, a ki szintén több kisebb-nagyobb képet hagyott hátra. Narcisse apja, Tamás, előkelő polgár volt Salamanka-ban, de kénytelen volt Spanyolországból menekülni, mert a József király ellen szőtt összeesküvésnek egyik legtevékenyebb részese vala. Bordeaux-ba ment családjával, de ott sem találva magát biztonságban, Norvégiában és Angolországban bújdosott, míg végre Londonban akadt biztos menedékre. De boldogsága csak rövid ideig tartott : alig, hogy családját hollétéről értesíthette, meghalt, s özvegye, Maria Belasco, a ki Bordeaux-ban kis árvájával ép hajóra akart szállni, nagy nyomorban maradt vissza. Művelt és bátor asszony volt és bámulatos akaraterővel állt eléje a létért való küzdelemnek. Kis fiával Párizsba ment, a hol spanyol és olasz nyelvtanításból élt. De alig, hogy tíz éves lett a kis Narcisse, meghalt az anya is, és a gyenge fiú árván maradt vissza a nagy városban. Egy Peyrat nevű református lelkész, a ki Bellevue-ben lakott, megkönyörült a kis árván és magához vette.

így került Diaz a Sévres körül elterülő erdőbe, s ott, a természet ölén nyerte első oktatását. Ez idillikus milieuben szerette meg a természetet ; mindig az erdőben bolyongott, ábrándozva és gyönyörködve, míg kifáradt és pihenésre vágyva ledőlt a harmatos fűbe. E kedvtelését azonban drágán kellett meg- fizetnie. Egyik szép tavaszi napon ismét az erdőt járta, csodálta a rügyező fák édes színpompáját, szívta az erdő illatát s engedett annak az ellenáll- hatatlan csábításnak, melyet a harmattól ragyogó fű bágyadt testére gyakorolt. Lefeküdt s elaludt. De mire fölébredt, bal lába rémítően meg volt dagadva. Kórházba kellett vinni a szegény kis fiút, s ott az árva még nyomorékká is lett : a ballábát amputálták.

Akkor 15 éves volt Diaz. Megélhetéséről kellett gondoskodnia s így egy porczellángyárba került, a hol apró virágokat, csinos kis genre-jeleneteket festett tálakra és tányérokra. Ez a foglalkozás azonban korántsem elégítette ki a maga-

38. Diaz : La fée aux Perles.

N. V. Diaz

75

sabbra törekvő ifjút. Élénk érdeklődéssel követte korának művészeti és irodalmi mozgalmait és szabad óráiban Sonchon mesterhez sietett, ki őt a festészet titkaiba vezette be. Ebben az időben Victor Hugó „Orientales" czímű kötete, a melyben a nagyhírű költő a Kelet ezerszínű pompáját bontotta ki, lelkesítette a párizsiakat. Az ezer egy éj meseszerű csodái után valóságos láz fogta el az embereket és Diaz is sóvárgó lelkesedéssel szívta magába e kápráztató világ ragyogó leírásait. Ez emlékezetes időben, az 1830-as évek elején, állította ki Decamps híres keleti képeit. Ez a mester, a ki ép úgy mint Diaz, erdőben nevelkedett, a ki ép úgy, mint a kis árva fiú, „tapogatások és botlások közt" kereste az útját, nagy hatással volt festőnkre. Diaz már 1835-ben kiállította „La Bataille de Medina Coeli" (A medina coeli-i csata) czímű vásznát, a melyet 1836-ban „L’adoration des Bergers" (A pásztorok hódolata) czímű vászna és 1838-ban „Les vieux Bohémiens“ czímű figurális képe követett. Bár feltűnést keltettek a képei, a mester későbbi éveiben még sem szeretett róluk beszélni : „Ne beszéljünk róluk, — mondta mosolyogva, biz’ azok nagyon rossz képek voltak ; vagy talán nem is képek, csak tapéták. “

Ezekben a képekben tényleg nincsen semmi a 40-es évek nagy Diaz-jából. A mester ugyanis sohasem volt a kemény rajz híve. Alakjai nem foghatóak, hanem ködszerűen eloszlók, s így művei csak az erős, ragyogó színeknek köszön- hetik azt a bájt, a mely őket kitünteti. Első képei azonban kemények, fényhatás nélkül valók, színei komorak és sötétek.

1844- ben állította ki azt a vásznat (s vele a harmadik osztályú érmet nyerte el), mely most a Louvreban van : „Bohémiens se rendant á une féte" (Bohémek ünnepélyre készülnek) (lásd 38. sz. ábrát). Ez a kép már a Diaz jellemző tulaj- donságait mutatja. Bájos képzelő tehetsége benépesítette az erdőt. Gyönyörű szép alakok kaczérkodnak az erdő sűrű lombozata alatt : Szőke istennők, ragyogó színű selyembe burkolt delnők, vándorló czigányok, kecses nimfák és szerelemre vágyó leányok. Csupa ábránd és mosoly, végtelenül bájos álom- képek, melyek a derült természetben mint meseszerű víziók jelennek meg. E képekből megértjük a mester mondását, a melyet Millet-hez intézett :

„Te csalánokat festesz, én jobb szeretem a rózsákat".

Tényleg, a rózsa illatát véli érezni az ember, ha Diaz képeit nézi. A „Bohé- mien“ képét 1500 frankért adta el és ezzel a pénzzel ő is Barbizon-ba ment, a hol az újonnan keletkezett művészkolóniában letelepedett.

1845- ben három portrait-t küldött a Salonba ; 1846-ban 8 vásznat, köztük a híres „Jardin des Amours“-t (Szerelem kertje), a mely, mindamellett, hogy Rubens „Szerelem kertjé“-re emlékeztet, elnyerte a második osztályú érmet ;

1847- ben már tíz képet állított ki, köztük, mint igazi mesterművet, a „Chiens dans un fórét" (Kutyák az erdőben) czimű vásznat. Az elsőosztályú érmet

1848- ban nyerte el Diaz a „Venus et Adonis" czímű képéért, a melyet az 1902. év január havában Párizsban meghalt milliomos Thomy Thiéry a Louvre-ra hagyott tizenegy más Diaz-képpel együtt, közöttük a „Baigneuses" (Fürdő nők) czímű genreképet is, a melyet a mester 1851-ben mutatott be, a mikor is a becsületrend lovagjává nevezte ki a kormány.

76

A barbizoni művészek

Diaz az erdő költői lelkű festője volt. Tehetsége a szellemesség és a báj határai közt mozgott. Komoly, mély gondolkodásra nem volt képes. 1848-ban a franczia kormány a köztársaság jelképére pályázatot hirdetett és Diaz is azok között volt, a kik a „Szépművészetek Iskolájáéhoz egy-egy vázlatot benyújtottak. De az ő „ köztársaság u -a olyan volt, mint valami Vénusz, a kit kis Ámorok vesznek körül. Bájos volt, de nem „hivatalos" jellegű és azért nem is nyerte el a díjat. De ép e szellemességnek, a mely miatt a barbizoniak „L’enfant terrible de Fon- taineblau“-nak nevezték el, köszönheti Diaz nagy sikereit. Mint Isabey, ő is divatos festőjévé lett korának s annak az Ízlésnek hódolt, a mely a szellemességet többre becsülte a komolyságnál. Számtalan képében szellemesen mutatta be Amor-isten pajkos játékát : a hogy a leányokat fölzavarja álmukból, a hogy kínozza a szerelmeseket, a hogy játszik velük, vagy a hogy pajkos mosolylyal fülükbe súgja édes bohóságait. Diaz sajátságos varázsú bája sokszor Watteau-ra emlékeztet, de arra a Watteau-ra a ki Corregiotól kapta a palettáját. Igazság- talanok azok, a ki BoucHER-val hasonlítják össze. Mert míg a rococo-idő e kedvelt mestere az érzékiségnek hódol és alakjait fényes világításban előtérbe helyezi, addig Diaz úgyszólván csak illatukat akarja éreztetni, csak hangjuk ezüstös csengését, szóval csak azt a hangulatot akarja visszaadni, a melyet e bájos teremtések jelenléte az erdőben előidéz. Az alakokat pedig egyes erősen jellemző és kápráztatóan ható színfoltokkal inkább csak jelzi, csak fátyolosán tükrözteti, de szigorúan nem rajzolja meg.

Ilyen képe a Louvre-ban látható „La fée aux perles “ (lásd 38. sz. ábrát), a mely félig meztelen, rózsaszínű fátyolba burkolt női alakot ábrázol, két kis Ámorral, a melyek egyike a földön szétszórt gyöngyöt fölszedi. Az alakokat úgyszólván csak sejteti, a tájképet azonban harmonikusan egymásba olvadó tónusokban oly poézissel dolgozza ki, hogy a néző lelkében a legédesebb han- gulatokat váltja ki. Hogy mily nagy gondot fordított Diaz a természet meg- figyelésére és hogy mily nagy erővel tudta észleleteit kifejezni, legjobban mutatják a Louvre-ban látható tanulmányai, mint: „Les Pyrenées" (A pyrenáek, lásd 39. sz. ábrát), a mely Délfrancziaország vakító fényű egét mutatja, a mint arany napjával beragyogja az erdő sűrűjét, a havasok csúcsait, s a bokrokkal fedett sziklákat; vagy a „Sous bois“ czímű tanulmány, a melyben a világoskék ég és a sötét erdőrészlet között való ellentét sajátságos hangulatot kelt ; az „A la Reine Blanche" czímű erdőrészlet a nap enyelgését mutatja, midőn a sűrűbe hatoló sugarai végig csókolják a sötét fatörzseket.

Akármelyik képét nézzük a mesternek, éreznünk kell, hogy Diaz saját külön palettájával dolgozik, a melyet sem nem örökölt, sem nem hagyott másra. Titokzatos színeit nem leshette el más festő, mert ezeket nem kísérle- tezéseknek, s nem tudományos elemzéseknek köszönhette, hanem természeti sajátosságának. Független művész volt, a mi a felfogását illette, és szeszélyes a kifejezéseiben. Csakhogy függetlensége nem volt zabolátlan, szeszélyei pedig művésziéleknek voltak a nyilvánulásai. Ha némelyik bíráló azt mondja, hogy a Diaz sugarai a Claude Lorrain napjától kölcsönzik fényüket, vagy hogy grá- cziózus alakjai Watteau könnyedségétől nyerték kecses bájaikat : e véleményeket könnyű megczáfolni azzal, hogy Diaz a tájképeit sohasem komponálta, hanem

N. V. Diaz

a Bas bréau erdő szélén maga leste ki a természet titkait ; hogy nimfáit és bájos erdőleányait nem mint főczélt állította be a természetbe, hanem csak mint vele-járóit azoknak a hangulatoknak, melyeket poétikus lelke az erdőből kiérzett. Diaz nem a görög mythologiát akarta festeni, hanem a nyári esték bűbájos illatát, a nyári éjjelek langyos fuvalmait, ezüstös fényét, lelki látomásait, aranyos álmait. Az alakok, melyekkel az erdőt népesítette, csak álomképek, csak hangulatkife- jezők, nem pedig élő lények. Boucher a földi szerelmet ábrázolta. Watteau a pásztorok öntudatlan enyelgését, Diaz azonban a szerelemre vágyó és szerelmet lehelő természet édes álmait akarta kifejezni. Boucher érzéki, Watteau kecses, de Diaz mélyen lyrikus ; csakhogy gyöngéd érzelmeit nem lágy, lefokozott színekben fejezi ki, hanem heves, déli temperamentumának megfelelően, izzó, szikrázó, pattogó színraketákban. Mindamellett realista volt a kifejezéseiben. De nem abban a tudákos értelemben, a mely a természet lefényképezésében találja a maga ideálját, hanem a természeti hűség buzgó keresésében volt realista. Ha a természetben valami hangulat ragadta meg a lelkét, minden érzékével tanulmá- nyozta azokat a viszonyokat és körülményeket, a fény vagy a homály titkos játé- kát, a levegő sejtelmes reszketését, melyek ezeket a hangulatot előidézték. Ezeket a „színraketák“-at dalban is megörökítették a barbizoni művészkolonia tagjai :

„On y voit des pétarades

De Diaz de la Pena !a

Diaz legszigorúbb kritikusa önnön maga volt. Nem ismerte a magahitt művé- szek tettető szerénységét. Büszkeséggel mondta el, hogy első képeit öt frankjával adta el, és ha fiatal éveinek küzdelmeiről beszélt, mosolyogva említette, hogy

39. Diaz : A pyrenáek. (Tanulmány.)

78

A barbizoni művészek

nyolcz vásznat vitt egyszer Castil-Blase párisi műkereskedőhöz. Ez négyet ki- választott és nagylelkűen húsz frankot nyújtott át a fiatal művésznek. Ma ötezer- szer annyit adnának egy-egy ilyen képért. Diaz képei legtöbbnyire magánemberek múzeumaiban találhatók. A Louvre-ban hét képe volt eddig; az 1902. év január havában azonban a már többször említett Thomy Thiéry, párisi milliomos, a ki előszeretettel gyűjtötte a barbizoni iskola mesterműveit, tizenkét Diaz-képet hagyott a franczia nemzet világhírű múzeumára. Hazánkban gróf Andrássy Gyula bir- tokában van egy Diaz-kép : „A parkban “, a melyet a budapesti közönség a „Nemzeti Szalonénak 1901. évi Nemzetközi kiállításából ismer. Összes műveit még mai napig sem lehetett katalogizálni. A mester szünet és pihenés nélkül dolgozott. Majd a fontainebleau-i erdőben, majd nagy műtermében, a melyet a Boulevard de Clichy-n tartott. Gyorsan dolgozott, mint olyan ember, a kinek még sok a dolga és érzi, hogy ereje mindinkább gyengül. Mindig szellemes volt, de sohasem bántó, vagy keserű ; szerette az iróniát, de alapjában lágyszívű volt és jólelkű, vagy a mint egyik barátja jellemezte : „jó és őszinte, mint egy darab búzakenyér ! “

Életének legnagyobb csapását 18(50-ban élte meg, a midőn Narcisse fia 25 éves korában meghalt. Rendkívül tehetséges fiatal ember volt, festő, mint az apja, és a mellett még kedves tehetségű költő is. Fia halála után Diaz is elbetegeskedett. Sok éven át konok hurutban szenvedett, a mely miatt a telet mindig Dél Francziaországban, vagy a Riviera-n volt kénytelen tölteni. Men- tone-ban halt meg 1876-ban, hatvannyolcz éves korában.

Korának művészetében teljesen önálló állást foglal el. Nem volt mestere, de iskolája sincs. Különálló egyéniség és a barbizoniak közé csak azért kerül, mert velük dolgozott, mert részt vett a küzdelmeikben. A művészet evoluczióját nem vitte előbbre. Inkább konzervatív volt, mert ő őrizte meg és vitte diadalra a tisztán festői elveket, oly időben, a mikor a rajz elnyomással fenyegette a palettát. Diaz ebben a körben az utolsó romantikus, az ő nevénél magasabb pont felé emelkedik a fejlődés vonala és ez a pont : Corot.

Camille Corot. (1796 — 1875.)

Corot műveit csak úgy fogjuk teljességükben megérteni, ha életének bájo- san idillikus lefolyását ismerjük. 1796 julius havában született, mint jómódú párisi fodrász fia. Atyja később a napóleoni udvar divatárú-szállítója lett és fiát, Camille-t is a kereskedői pályára szánta. A fiúnak azonban vajmi kevés haj- lama volt arra, hogy az apja akaratát teljesítse. Már kicsi gyermekkora óta ábrán- dozó, lirikus természetű volt. Imádta a hegedűt, a melyen maga is elég jól játszott, bújta a hangversenytermeket és otthon lágyancsengő tenorhangjával egyre éne- kelte azokat az áriákat, a miket a színházakban és a hangversenyekben hallott. Kerülte a zajt, a nyilvános életet, csak a sejtelmes hangulatokat szerette, a merengést, az ábrándozást és többre becsült egy-egy szép lírai költeményt a világ- történelem leghősiesebb tetteinél. Mint serdülő ifjú Rouenba került, a hol apja akarata szerint rőföskereskedésben kellett volna megkezdenie kereskedői pályáját. Corot azonban nem soká maradt a zajos kikötő városban. Ott hagyta a tett mezejét és hazautazott : tovább ábrándozni. A tárlatok, a melyeken akkor Dávid, Gérard és Guerin arattak óriási diadalokat, a festészet felé irányították a költői lelkű ifjú figyelmét és szűkén kimért zsebpénzét ezentúl festékek és vásznak bevásárlására fordította. Egy rejtett kamrában, titokban festeni kezdett. Énekelve rótta a színeket a vászonra, egyetlen nézője csak a bájos Rose kisasszony vala, az apja üzletében alkalmazott divatárusleány, a ki a művészcsemete tétovázó lépteit édes mosolygással bátorította. Ő volt a fiatal Corot egyetlen bírálója, ő lehelt bátorságot félénk leikébe, míg egyszer csak Camille egy képpel a kezében beállított az apjához. Camille Corot, öregedőben, sokszor beszélte el barátjainak ezt az érdekes jelenetet :

Apámhoz mentem és remegve mondám :

— Festő akarok lenni !

Csak rám nézett ijedten, tétovázva, mint a ki nem tudja, mi történik körü- lötte. Én is remegtem és nem mertem a szavaimat megismételni. Végre kínos

szünet után apám megszólalt :

— Ugyan, mit is mondtál csak?

Szó nélkül átnyújtottam a kis vázlatot, a mely a kezemben volt. Apám nézte, de bíz abból nem értett meg engem.

— Mit akarsz ezzel ?

80

A barbizoni művészek

Ekkor magam előtt láttam a Rose kisasszony bájos arczát. Mosolya erőt adott és újból mondám :

Festő akarok lenni !

Most már megértett. Csak rám nézett és azután, mintha csak tréfának venné az egészet mondta :

Ej, a festők mind naplopók ! Százezer frankot adtam volna neked, ha valamelyes üzletet akartál volna kezdeni. így csak kétezer frankot kapsz évenként. Ez majd észre térít. Most menj és — mulass !

És Corot boldogan hozzátette :

Mindig emlékezetemben maradtak az apám szavai ; mindig nagyon jól mulattam !

Első tanára Michallon volt, Corot-val egykorú fiatal festő, a ki Rómában hódolt a Poussin-kultusznak s Parisba visszatérve a történelmi tájkép kitaposott ösvényén haladt. Corot nem maradhatott soká nála, mert a fiatal festő 1822-ben meghalt. így került a Jean Victor Bertin iskolájába, a ki szintén az ideális tájkép lelkes hive volt. Corot azonban, a mint ő maga is büszkeséggel emlí- tette, későbbi éveiben, mestereinek elveit nem igen követte. A saját utján járt és bár Olaszországban a klasszikusok szeretett tájait festette is, mindig csak a saját felfogását követte. Már 1822-ben egy kis tanulmányt festett egy egy- szerű rothadt fatörzsről, de az a kis vázlata is mutatja, hogy Corot már akkor tehát az 1830. évi művészeti forradalom előtt - buzgón kereste a természet intim vonatkozásait. Olaszországi útja több képet eredményezett, a miről később lesz szó. 1830-ban Barbizonban telepedett le, de a tulajdonképeni franczia tájképfestészetet csak második olaszországi útja után, 1843-ban kezdte meg.

A modern franczia festészet e kimagasló mestere soká küzdött, míg érvé- nyesülhetett. Mondhatni, hogy negyven évig harczolt, vergődött, míg elismerték. Első képét csak ötven éves korában adta el, s akkor is szomorú volt, hogy tőle meg kellett válnia. A modern műtörténelemben alig akad művész, a ki neme- sebben fogta volna fel hivatását, mint ő. Nemcsak festő volt, hanem egyúttal poéta is, a ki szinte lírikus szavakban beszélt művészetéről, a melyet ő maga jellemzett a legjobban Dupréhez intézett egyik levelében, a mely megérdemli, hogy fordításban itt helyet nyerjen :

„Korán kelek, hajnali három órakor, mielőtt még a nap fölkel. Leülök egy fa tövébe, nézek, nézek és várok. Bizony : eleinte nem látok valami érdekes dolgot. A természet egy nagy fehér vászonhoz hasonlít, a melyen alig látszanak a tárgyak körvonalai. Köröskörül csupa illat, az egész természet reszket a hajnal friss fuvalmától. Bing ! Már látszik az első napsugár. De még nem sikerült a napnak áttörnie a finom fátylon, a mely mögött a rét rejtőzik, a völgy és a szemhatár dombjai. Az éj párái ezüstös pelyhekként röpködnek a sötétzöld fű fölött. Bing ! Bing ! Egy új napsugár és még egy másik ! . . . A virágocskák boldogan ébrednek . . . még rajtuk a remegő harmat . . . gyönge leveleiket a reggel sóhaja mozgatja ... a lombok mögött láthatatlan madarak énekelnek . . . Úgy tűnik föl, mintha a virágok reggeli imájukat mondanák. Pillangószárnyú Ámorkák csatáznak a réten és csapkodásuk alatt hullámzik a fű . . . Nem látni semmit . . de mindent érezni ... A táj a ködnek áttetsző fátyola mögé rejtőzik és ez a

40. Corot: Parasztudvar. (La cour d’une fenne.)

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

6

42. Corot: Souvenir d'Italie 1838.

Camille Corot

87

fátyol lebeg, és mindegyre emelkedik föl, föl a nap felé ... És a mint a magasba emelkedik, látni a folyó ezüstös szalagját, a réteket, a fákat, a házacskákat és a mind messzibbre terjedő szemhatárt... Végre mindent látunk, a mit azelőtt csak sejtettünk . . . “

Az esti hangulatot pedig következőképpen írja le egyik poétikus szépségű levelében :

„A természet ellágyul, bágyadtabb lesz ... a lombok közt az est hűvös levegője sóhajtozik ... a rét bársony füvét harmat gyöngyözi be . . . A nymfák szaladnak, bújnak, rejtőzködnek . . . Bing ! az ég egy csillaga a tóba esett . . . Bájos csillag, a melynek ragyogását a víz rezgése még fokozza . . . úgy-e, rám tekintesz, úgy-e, rám mosolyogsz, te aranyos csillag, a te szép szemeddel . . . ? Bing! a vízbe még egy csillag esik, egy másik édesen kacsintó szem. Isten hozott, édes bájos csillagok . . . Bing ! Bing ! három, hat, húsz csillag ... Az ég minden csillaga találkozót adott egymásnak ebben a boldog tóban . . . Leereszkedik az éjjel... Csak a tó tündöklik... Ah, mily sürgő sokasága a csillagoknak!... íme itt a képzelődés ... A nap nyugvóra tért és a lélek belső napja, a művészet napja kél... Ah, mily jó: a képem kész!..."

A ki ezeket a sorokat olvassa, maga előtt látja a barbizoni művészkolónia szeretett „Pere Corot “-ját. Megérti költői lelkét és azt a bámulatos naivitást, a mely ebben az óriási Herkulesben lakozott. Mert magas, szálas ember volt, de a zömök pipa daczára, a melyből szünet nélkül füstfelhőket eregetett, szinte leányos hatást tett az emberre. A külvilággal nem törődött. Jellemző, hogy az 1 848. évi torlaszharczok alkalmával bámulva kérdezte :

— Mi történik? Talán nem vagyunk megelégedve a kormánynyal?

Az 1870. évi franczia-német háború alkalmával pedig 74 éves aggastyán létére a harczba akart menni.

Az 1873. évi Sálon alkalmával felmerült az az eszme, hogy Corot-nak az ő egész művészi tevékenységét megjutalmazandó, átnyújtják a nagy arany érmet. Érdeméül hozták fel akkor, hogy Corot az egyetlen a nagy mesterek közt, a ki vásznaiért nem követel óriási összegeket, hanem csak azt kívánja, hogy meg- értsék és szeressék a műveit. 1873-ban kiállított két képét, a „Pastorale“-t és „Le Passeur“-t nem sorozták a mesternek legnagyobb alkotásai közé, s talán ez okból Corot mellett még Géröme-ot hozták javaslatba a médaille d’honneur-ral való kitüntetésre. Egyik sem kapta meg. 1874-ben azonban Géröme-ot egy- hangúlag kanditálták, a ki meg is nyerte a díját, míg Corot csak 1875-ben, halálos ágyán kapta meg. Corot, a csoda-igénytelen művész, túláradó boldog- sággal fogadta el kartársai hódolatának e túlkéső kifejezését :

— Istenem, mily boldogság, ha az embert így szeretik. Jó szüleim voltak, kedves barátaim, hálát adok az Istennek, hogy életemet ily boldogra fordította.

Pár nappal ezután, február 23-án, tanítványával, FRAN^Ais-val beszélgetett.

— Maradj, öregem, mondta, oly nyugodt vagyok, ha itt maradsz.

— Nem fogsz meghalni, vigasztalta őt Francois, — nézd csak, az ujjaid oly erősek, mint a malomkő.

— Erősek ? Eleget dolgoztak ötvenkét éven át. - Azután az asztal felé tekintett, a melyre valami narancsszínű illatszert helyeztek.

88

A barbizoni művészek

Ah, nézd csak, mondta vígan, valami biborszinű likőr. Bizony, meg- innám, de az orvosom neheztelne — Egy pár pillanatig gondolkozott s aztán folytatá :

Milyen gyönyörű tónusa van annak a likőrnek. Alighanem a Heszpe- ridák kertjéből való. Mernék fogadni, hogy a Heszperidák portása gyártja azt a likőrt.

Újból el gondolkozott, azután boldog mosolylyal magához intette barátját és tanítványát :

Az éjjel álmomban egy gyönyörű szép tájképet láttam. A láthatár oly szép rózsaszínű volt. Oly bájos volt a természet. Még egész világosan magam előtt látom . . . mily csodálatos képet lehetne festeni . . .

És egy pár perez múlva behunyt szemmel és derült mosolylyal a fülébe súgta Fran9ais-nek :

Holnap már odafönn reggelizik Pere Corot.

Három órával később elszendergett.

Sírja fölött, a mester kívánságára Beethoven C-moll szimfóniája hangzott el.

És ez jellemzi talán legjobban Corot idillikus, békés, nemes költészettől áthatott életét.

Legjobb arczképét egyik tanítványa: Oudinot, festette meg. Ez a kép, a mely a ,,Cercle des Mirlitons“ 1875. évi kiállításban volt látható és azóta egy külföldi magánmúzeumba került, Corot-t úgy ábrázolja, a mint a szabad természetben fest. A mester háttal ül a nézőnek, kék zubbonya a vállán lóg, fején hatalmas szalmakalap, festékszekrénye pedig a fűben hever.

Edmond About, a neves franczia író, a következőképpen jellemzi Corot-t, az embert és művészt :

„Corot a modern tájképfestőknek az apja. Ő nem tanít, nem ad tanácsot, és visszautasítja a „mester" czímet, de boldog mosolylyal nézi azokat, a kik őt követik. Az erdőbe vezeti őket és megmutatja nekik a természetet. Ez a kiváló ember, ez a bájos művész nem tartozik semmiféle iskolához ; nem bújta a könyv- tárakat, nem töltött napokat a múzeumokban ; a mit tud, azt sem az élőktől, sem a holtaktól nem tanulta, de korán kelt és a harmatok között udvarolt Auró- rának. A természet ismeri őt, szereti és a fülébe súgja titkait, melyeket sem a magasztos Poussin, sem Claude Lorrain nem hallottak soha. Ő tudós és tudatlan, tapasztalt, mint az aggastyán, és gyermekded, mint a csecsemő. Némelykor egy semmi zavarba hozza ; olykor egy sziklán, a mely az előtérbe való, elveszti a fejét, olykor megbotlik egy kis ügyetlen alaknak a drapériáján. De ha a fák ellen tör, ha a zöld lombokat látja, akkor elemében van és elragadtatva7; felkiált : „Ah, mily gyöngéd ez a zöld színi..."

*

Ha vizsgálat alá vesszük a természet e nagy költőjének lényét, életében három korszakot állapíthatunk meg: 1826-tól 1836-ig olasz útjának befolyása alatt áll ; ez időtől kezdve a második olasz útjáig a franczia tájakat nézte sza- badabb felfogással ; életének utolsó húsz évében pedig törekvéseinek zenitjén állott. Sajnos, a mester óriás sokaságú műveinek legnagyobb részét csak repró-

43. Corot : Toszkánai emlék. (Karcz.)

44. Corot : Fürdőző nők.

Camille Corot

93

dukcziókból ismerhetjük. A Louvre-ban az 1902. év kezdetéig csak hat képe volt, ez év január havában azonban Thomy Thierry hagyatékából még tizenkét kisebb-nagyobb festmény került oda. A franczia vidéki képtárakban is találni elvétve egy-egy Corot-t; a Douai-i, Langres-i és a most már német Metz-i múzeumokban. Párizsban azonban a rue Laffitte majdnem minden egyes mű- kei eskedojénél akadunk Corot-képekre. Egy ityen czégnél vrolt alkalmam a legszebb

45. Corot : Souvenir d'Italie. (Karcz.)

Corot-festmények egy egész gyűjteményét látni, a mely a Weiller-féle magán- képtárból származott és a Hőtel Drouot aukcziójára került. Érdekes, hogy ezen az aukczión alig akadt műbarát, a ki egy-egy Corot-ot megvett volna ; a képek újból csak a műkereskedőkhöz kerültek vissza, a kik most várnak, míg valami gazdag amerikaiban fényes vevőre akadnak.

A „Pastorale. Souvenir d’Italie u czimű festménye, melyet 1873-ban nem tartottak érdemesnek a médaille d’honneur-re, 1896-ban Skócziába, a glasgowi

94

A barbizoni művészek

múzeumba kei ült, s szinte csodálatos, hogy ez az egyetlen kép azóta mennyire bűv- körében tartja a skót művészetet. Hatása oly nagy hogy valóságos iskolát csinált. Tónusait, textúráját minden untalan fel-felismerhetjük a modern glasgowiak festményein.

Corot művészi egyéniségét tanulmányozva, nem fölösleges első szárnypróbál- gatásainak rajzbeli minőségét megfigyelni. Későbbi éveiben sokszor illették azzal az igazságtalan szemrehányással, hogy a mesternek a rajz gyenge oldala volt. Muther Rikhá rd, a szellemes és poétalelkű német műbiráló, a ki különben rajongó imádója Corot- nak, a kit XIX. század Theokritjának nevez, e tekintetben elődeinek véle- ményét felülbírálás nélkül tette a magáévá. Pedig Corot mestere volt a rajznak is, a melyet pályája kezdetén odaadó lelkesedéssel ápolt, mint azokból a tanul- mány aiból látható, melyeket a múlt század huszas éveinek kezdetén a római Campagnaban készített (lásd 41., 42., 43. sz. ábrákat). Egyes részleteket: fatör- zsöket, sziklákat, facsoportokat húszszor és harminczszor rajzolt, nagy oda- adással, nagy tudással és ha ezeket az igénytelen lapokat megtekintjük, csodálni fogjuk a természetes rajzot, a biztos kivitelt, a szigorú tanulmányt. Első képeiben ép azok a festői qualitások hiányoznak, melyek később híressé tették a mestert. Az 1826. évből való három képe: „Vue du Fórum romain", „Vue du Colyseé" és „Castelgandolfo", a Louvreban láthatók. E képek mindegyikében megtalál- ható ama nagy fáradságok árán szerzett rajztudásnak uralkodó szerepe, melyet Corot a Civita Castellana-i tartózkodása alatt sajátított el. Kimagasló qualitásai et képeknek épen a formák elrendezésében rejlenek, nem pedig a festői szín- hatásokban, melyek itt még egyhangúak, hidegek és szárazok. Ugyanez áll az 1827. évi Salonban kiállított képeiről: „Vue prise áNarmi", „Campagne de Romé", a melyek most vidéki franczia múzeumokban, Douai-ban és Langres-on láthatók. Ezek a képek alkotják a mester első művészeti korszakának tartalmát.

A fiatal Corot ekkor még a Bertin klasszikuskodó szemével látott, de egyúttal már megszívlelte a fiatalon meghalt Michallon tanácsát, a ki maga ugyan a régi kitaposott úton haladt, de figyelmeztette tanítványait, hogy a természetet a maga igaz valójában tanulják megismerni. Corot ekkor még nem fedezte fel saját egyéniségét, s ha e római képeiben, különösen pedig a „Vue du Colyseé" czímű kis vásznán már fel-felcsillan is az az ezüstös tónus, a mely későbbi képeinek megadja az igazi Corot-jelleget, az még csak első, öntudatlan nyilvá- nulása volt az ő gyöngéd lelkének, mely a ködös, homályszerű, de a derűtől átrezgő hangulatokat kereste.

Vagy nézzük a Louvreban 141 /a szám alatt őrzött képét, a mely L’Alle- mand-féle hagyatékból került a franczia nemzeti múzeumba. Czíme : „Souvenir d’Italie. — Castel Gandolfo". Corot ezen képet 1826-ban festette, tehát pályája kiindulási pontján. Balra egy kis dombon a ragyogó színű kastély, melyet kúszó növénynyel borított fák vesznek körül. Egy fa tövében egy pásztorfiú a pán- furulyán játszik. A háttérben, lombozat mögé bújva, két kecske hallgatózik. Az előtérben sötétzöld pázsit, melyet piros mezei virágok élénken tarkítanak. Maga a völgy ezüstös ködfátyolba burkolózik.

Első pillanatra látni, hogy ez a kép a természetet nem az igazi formáiban adja vissza, hanem csak a hangulatot, a melyet a teremtés e kis részlete az

40. Corot : Tájkép. (Paysage.) Olajfestmény.

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

47. Corot: Anya és gyermeke.

I

48. Corot: Zene és művészet.

7

Cainille Corot

101

érző emberben kivált. Tudjuk, hogy a pánfurulya már idejét múlta, de viszont érezzük, hogy e kies kis tájba csak ez a pásztorgyerek illik bele, idillikus, derült érzésével. Ebben a képben még erős és biztos kézzel adja vissza a formákat, de már öntudatlanul alkalmazza azt a vibráló ezüstös tónust, a mely későbbi képeinek uralkodó eleme.

Látjuk tehát, hogy Corot művészetének első korszakában súlyt fektetett a formákra és nagy tudású rajzoló is volt, mert még csak kereste azokat a festői eszközöket, melyek hangulatainak kifejezésére szolgálhattak volna.

Olaszországból visszatérve, Corot a saját hazáját utazta be. Előbb Dél- Francziaországban tartózkodott s onnan a Normandie-n át került Vilié d’Avray-ba s innen a fontainebleau-i erdő művészkoloniájába. A természetet újabb nyilván u- lásaiban ismerte meg s így újabb feladat előtt találta magát. Most már lemondott arról, hogy a tájnak sajátságos jellegét adja vissza, inkább újból alkotja a ter-

49. Corot : Római kép. (Vue de Romé.)

mészetet, a mennyiben a teremtést a saját lelkének érzéseivel gazdagítja. A dél- vidék vakító arany napja bántja a szemeit, a mely inkább a sápadt, ezüstös, gyöngyszinű finom fényhatásokat keresi. Tompítani akarja a verőfényt és azért most már öntudatos czélzattal szövi azt a rezgő, ezüstös fátyolt, a melybe a természetet beburkolja. Ha ebből a korszakból való képeit nézzük, már mólóban látjuk a rajzbeli qualitásokat. A szigorú forma már háttérbe szorul, mert a mester már nem az egyes tárgyak rajzát akarja képében feltüntetni, hanem a formáknak csak azt az összhatását, a mely a hangulatot kelti. Könnyebb, szélesebb lesz -az ecset vonása. Imitt-amott már ráakadunk azokra a pehelyszerű párafoszlányokra, melyekben az utolsó képein az egész természet szinte fel- oldódik. A mesternek alighanem provence-i útjából, tehát művészetének második korszakából való a gróf Andrássy Gyula tulajdonában levő: „Vue de Nice“ (Nizzai látkép). Ugyanebből az időből valók a „Bacchans-nőkkel enyelgő Szilén “ (1838), Egyiptomba menekülő Szent Család" (1840), „Demokritus az abderitáknár (1841),

102

A barbizoni művészek

„Krisztus az olajhegyen “ ( 1 844 a Langres-i múzeumban), „Homeros a pásztorok- nál “ (1846), „Daphnis és Chloe" (1846).

Mind e képekben a figurális részeknek nincs saját czéljuk, csak mint han- gulatkifejezők szerepelnek a tájképben, mely a mester e korszakában még abból a törekvéséből indul ki, hogy a klasszikus ízlésű tájat összeolvaszsza a hazai természettel.

A harmadik korszakot a Louvre-ban két kép jellemzi. „Paysage. Une Matinéé" (Reggel) a czíme az egyiknek, mely az 1849. évi Salonban mint „La Danse de nymphes" aratott óriási sikert. A levegőt és a rezgő, puha lombozatot ezüstös fátyol borítja ; jobbra egy nymfa, a mely egy másikat előre húz, oda, a hol egy fekvő férfi körül körtánczot lejtenek a nymfák. Mily remek költészetet tartalmaz e kép. Érezni, hogy a táj franczia, de nem oly természet, a mely valamely gyakorlati czélnak szolgálna. Nem dolgos emberek járják ezt az erdőt, vadászok nem kergetik a vadat, favágók nem töltik be zajjal e csöndes, derűs tájat. Érezzük, hogy e talajon a sivár munkának nincs helye, hogy e lágy, rezgő lombok alatt csak örülnek az emberek és nem verejtékeznek.

Igaz, hogy Corot idealizálja a természetet, de azért mégis épen ellentéte a klasszikusoknak, mert az emberekből nem csinál Isteneket, hanem a mythologia isteneit emberi örömek közt mutatja, kivetkőzted isteni voltukból és örülő, gyö- nyörködő emberekként mutatja be, emberi érzéseket fejez ki velők. Az ő ideális természete nem pózol, nem ünnepélveskedik, nem kápráztató, hanem derült ; nem fenséges, hanem idillikus. Most már tudja a mester, hogy lelke derült csöndjének sem a ragyogó nap, sem a komor, viharos ég nem felelnek meg, most már csak a nap ama szakában él az ő művészete, a melyben tompított, sápadt, ezüstös fény- ben mutatkozik a természet. A hajnal, és a korai alkony az ő világa. Már meg- találta a neki megfelelő palettát is : kerüli az erős, mély szineket, csak két-három elmosódó tónust rak habos pehelyként a vászonra. Mivel pedig egy és ug3^an- azon hangulatot festi szünet nélkül, olybá lesznek a képei, mintha folyton ismétlődnének. Hasonló, sőt némelykor egyenlő az elnevezésük is: „Matinéé", „Soir", „Calme", „Solitude" — „Reggel", „Este", „Csönd", „Magány" de azért sohasem másolja a saját képeit, hanem finom árnyalatokban más-más változatban mutatja be egy és ugyanazt a hangulatot. A formát már semmibe sem veszi és a rajzra már nem fordít gondot. Csak a levegő és a fény hatá- saival törődik, s ezért vázlatszerűek lesznek a képei, a melyekben gyakran csak egy-két tónus látható csodálatos árnyalatokban, de ezek az árnyalatok is elmosódok, pehelyszerűek, aetherikusak, a mit a franczia egy lefordíthatlan szóval fejez ki: „vague". Utolsó képeiben már nem látunk más szint, mint pehelyszerű zöld vagy szürke tónusokat. Még a fái is olyanok. Csak nyírfákat fest vagy rezgő nyárfát, melyek híján vannak az erős, kémén}' formáknak. így még ezek a részletek is elmosódnak, ködszerűen hatnak. A mit ő maga így magyarázott meg:

„On me reproche le vague de mes tableaux. Mais quoi ! La natúré flotté! Nous flottons! Le vague, c’est le propre de la vie!" (Szememre vetik képeim- nek bizonytalan formáit. Ugyan ! Hisz a természet formái is lebegnek. Mi is. Ez a bizonytalan lebegés maga az élet.)

>. Corot : „Vilié d'Andray.“ Olajfestmény.

51. Corot : A tó

\ A

Corot : Fiirdőzők.

Camille Corot

109

Az ő természete gyöngéd fényben olvad fel, csak a lombozat és a talaj mutat némi erősséget. Dehát fogható-e a hangulat? Vannak-e kifejezésbeli törvényei ? Jogosultabb kifogás lenne, ha a művész egyoldalúságáról beszélnénk. Mert az ő ecsetje tényleg csak ezeknek a „vague" hangulatoknak volt a kifeje- zője. Ezt találjuk a Louvre-beli „Paysage" (Tájkép, lásd 46. sz. ábrát) czímű vásznán, ezt az utolsó korszakbeli „La Solitude“-on, a „Matin á Vilié d’Avray-ban (lásd 50. sz. ábrát) és legutolsó képeiben is: a „Souvenir d’Arteux du Nord“, a „Pastorale" és a „Le Passeur“ cziműekben. Mindeme képekben sajátságos ezüstös, rezegve omló levegő reflektálja a szelidebbnél szelidebb fényeket; a finom, tavaszi láthatáron lágy dombok emelkednek, és a vizen csöndesen úszik egv-egy bárka, melyben egy magányos ember nyugodt boldogsággal csodálni látszik az idillikus szürkés harmóniát. Legutóbbi alkotásaiban már kétségte- lenül modorossá válik a mester végtelenül finom ecsetkezelése, és a kép inkább vázlatnak látszik, mint kész festménynek. Volt idő, hogy a mester komor felada- tokkal is kísérletezett. Megfestette ugyanis a múlt század 50-es évei folyamán „Sodorna pusztítását" (1857), „Macbeth-et a boszorkányokkal", Dante-t és Virgilt a titokszerű erdő szélén, — de képeiben határozottan nagyon sötétre festette a hangulatot; csupa fekete tónus uralkodik rajtuk, a mi az erőszakoskodásnak jellegét viseli magán. Sajátságos, hogy Corot éppen a „Sodorna" képét szerette legjobban. Egyik barátjával beszélt róla és melankolikusan mondta :

„ - Nem látták ezt a képemet, a mikor kiállítottam. A szomszéd kép kerete elnyomta az én alakjaimat. Hát bizony, így nem lehetett híressé ez az én Loth asszonyom. De, igazán mondom, ha a műtermemben tűz keletkeznék, ezt men- teném meg mindenek előtt."

Muther a XIX. század legfinomabb lelkének, legnagyobb poétájának nevezi. Találóbb talán, ha azt mondjuk, hogy Corot, a műtörténelem legderűsebb szelid- ségű, legidillikusabb lelkű művésze volt. A festészet Theokritjának sem mond- ható, mert leheletszerű finom ecsetjének inkább felel meg az olasz Guarini pásztorköltészete. Minden egyoldalúsága mellett minden idők egyik legnagyobb művésze volt, mert csöndes szubjektivitása oly óriási erejű volt, hogy az ő derült, harmonikus világfelfogását a kép szemlélőjével nemcsak közli, de hatalma alá is hajtja. Élete derült poézis volt : szelíd, édes harmóniák folyamata, mely Beethoven C-moll szimfóniájának remek költészetében oszlott fel.

(Francois Daubigny. — Kari Daubigny. — Antoine Chintreuil. — Louis Frarujais.

pignies. — A kombattansok.

Henri Har-

Fran^ois Daubigny (szül. Párizsban, 1817-ben, meghalt 1878 február 19-én) némelyik műtörténész szerint nem tartozik szorosan a barbizoni iskolához. E nézet annyiban téves, mert Daubigny nemcsak Barbizon-ban festett, de abban az időben állította ki első képeit, a midőn a tájkép ujjáteremtői a legszívósabb küzdelmeiket harczolták. Az 1838. évtől kezdve majdnem minden tárlaton részt vett és ugyan- akkor nyerte ő is az elismerést, a midőn Corot és az előbbi fejezetekben tárgyalt mesterek az ismeretlenség homályából kiléptek a dicsőség ragyogó napjára. Téves tehát az az állítás, mintha Daubigny csak a „csata után“ érkezett volna, és ugyan- csak anakronizmus az a vélemény is, a mely Daubigny-t nem a barbizoniak- hoz sorolja, hanem a későbbi realizmus hősei mellé, úgy tüntetvén fel szerep- lését, mintha Daubigny, a Courbet művének követője lett volna. Életének leírása igazolni fogja, hogy Daubigny a modern tájképfestészet úttörőjének nehéz munkájából becsületesen és nagy erővel vette ki a maga részét.

A Daubigny név dynasztikus értelemmel bír a franczia művészetben. Francois apja is festő volt, fia, Kari is, mint ilyen aratott babért. Francois az apja iskolá- jában ismerkedett meg az ecset kezelésével és azután Delaroche-hoz került, az akkori bourgeois-világ e legkedveltebb mesteréhez, a ki a fiatal művészcsemetét azonban nem a saját szakmájába, sem a történelmi festészet titkaiba nem avatta be, hanem a tájképfestészet felé irányította figyelmét. Delaroche tulajdonképen maga is tájképfestőnek indult a pályája kezdetén. A Watelet iskolájában meg- tanulta a természet nyárspolgárias szeretetét és többet ő sem nyújthatott a fiatal Daubigny-nek.

Pedig ebben az időben már nagyon unalmasan hangzott ez a nóta, mert a művészetben már megszokták az angolok erőtől duzzadó friss dallamait és a Michel és Huet szenvedélyes akkordjait. Daubigny is érezte, hogy a Delaroche kijelölte úton nem fog tovább haladhatni. Odament tehát új inspirácziókat szer- zendő, a hol minden idők művészei a magasztos szépnek forrásaihoz zarándokoltak: Itáliába. Onnan visszatérve, Párizs környékén, különösen pedig a Departement lsére-ben tanulmányozta a természetet. Jegyezzük meg azonban mindjárt, hogy Daubigny egészen más szemmel nézte a szabad természetet, mint a vele együtt

53. Corot : Fürdőző nők.

Művészeti könyvtár: A barbizoni művészek.

54. Corot : Souvenir d'Italie.

Francjois Daubigny

1 1 r>

indult kartársai. Ő nem annyira a természet benső tulajdonságait kereste, hanem a vidékei. Nem a teremtés nagy vonásait látta, hanem annak családias, kedélyes jellegét. Az ő természete nem hasonlít sem Virgilius, sem Theokritosz termé- szetéhez. Inkább Horatius ódáihoz.

Először az 1838. évi Salonban jelent meg „Szent Louis“ czímű képével, a mely nem lévén egyéb félénk kísérletnél, a műtörténelemre nézve ép oly érdektelen, mint ama többi képe, melyet művészi pályájának első tíz évében festett és kiállított. Szereplése tulajdonképen csak a múlt század ötvenes éveiben kez- dődik, mikor már saját jellege van a Daubigny művészetének, a mely jelleg őt „a víz és a tavasz festőjévé" tette. Naiv lelkületére csak a „szép idő" volt hatással, azt festette meg számtalan változatban. A harmatos reggel, a derült délelőttök és az enyhe déli idő voltak kedvencz tárgyai. Az estét is szerette, de csak akkor, ha lágy szellő mozgatta a lombokat és ha a napnak egy-egy eltévedt sugara még rezgő játékát űzi az enyhe levegőben. E bájos hangu- latokat széles ecsetvonással festi meg, a mely az ő művészeti technikáját jellemzi.

O a természetbe embereket is állított és pedig nemcsak mulató, gyönyörködő statisztákat, hanem olyan alakokat, a kik a természethez valamelyes viszonyban állottak. Millet a földmunkát magasztos vallásosságában mutatta be; Jules Breton azt a komoly kapcsot, a mely az embert az anyaföldhöz fűzi, Daubigny azonban azt a boldogságot látta, melyet a teremtés a dolgos embernek nyújt. Az 1852. évi Salonban kiállított „Aratás" („La récolte“) czímű vászna a dúsan jövedelmező mezőt mutatja, az aratók víg csoportját. Későbbi képei, „A szajnapart“ (Bords de la Seine), a mely most a nantes-i múzeumban van, vagy a st-cloud-i kastély- ban őrzött „Gylieu-i tó", a mestert mint a víz remek festőjét mutatják be. Ez utóbbi képéért a harmadik érmet nyerte el Daubigny.

1855-ben az „Optevoz-völgyi zsilip" („Écluse dans la vallée d’Optevoz“) czímű vásznát az állam a luxembourg-i múzeum számára vette meg, a honnan a kép időközben valamelyik vidéki képtárba került. Ezen a képen a mester már elérte tárgyának azt a szabad megoldását, mely minden modorosság nélkül adja vissza a természet levegőjét és fényét. Szinte vakító napvilágban mutatja a zsilipet, annak bájos, békés hangulatával. Különös érdeméül tudandó be a művésznek, hogy e képén még az árnyékolás is az igazi természet frissesé- gével hat.

1857-ben érte el legnagyobb diadalát „A tavasz" („Printemps“, lásd 55. sz. ábrát) czímű képével, a mely most a Louvre-ban foglalja el méltó helyét. A tavasz bájos mosolyát véljük látni ezen a képen, a mely zöldkalászú búza- földet ábrázol, virágzó almafákkah A háttérben egy boldog szerelmes pár enyelgése jelképezi a tavasz ébredését. A kép távlata oly finom tónusú, a kalászok zöld színe oly lágy és ragyogó, hogy a néző a tavasz illatát érzi. Ugyanez évben állította ki a „Nyugvó nap" („Soleil couchant“) czímű képét is, a melyet finom tónusai és remek összhangja tesznek nevezetessé. A föld, az ég és a fák szinte dallamosan illeszkednek egymáshoz. A nap utolsó láng- kévéi mintha aranyköntöst borítanának a lombra, a föld pedig kéjesen remeg a tavasz csókjai alatt. Valami édes báj van e képekben, mely báj annál

8*

116

A barbizoni művészek

erősebben vonzza a nézőt, mert a festő öntudatlan igénytelensége nyilatkozik meg benne. A technika szinte vázlatszerű és már közel áll a Daubigny későbbi modorához, a mely az egyszerű, nagy vonásokban véli a kifejezés legjobb esz- közét megtalálni. De ennek daczára a részletek nincsenek elhanyagolva.

Az 1861. évi Salonban kiállított „Viliágé “ („Falu“) czímű vászna már forduló- pontját jelenti a mester művészetének. Most már csak az összhatást tartja szem előtt, már csak olyan hangulatot akar kifejezni, a mely a nézőt egyetlen egy tónussal hatalmába ejti. Ezen törekvése határozottan a művészet rovására esik azokon a tájképeken, a melyeken valami elhagyatott tarlóföldet, egy zavarosvízű patakot, vagy valamely puszta lápmezőt nehány vihartépte házikóval fest. E képe- ket bizony csak jó távolságból szabad megtekinteni és ekkor hatással is vannak a nézőre. A közelből nézve azonban csak az ecsetvonások összekuszált tömkelegét látni : íme a pointillista modor egyik első kísérlete a modern festészetben. Úgy

55. Franíjois Daubigny : Tavasz. (Le Printcmps.)

látszik, Daubigny is csak kisérletképen használta ezt a technikát. Későbbi képei, újból a részletezésnek is megadják a maga jogát. „Szüret a Bourgogne“- ban (Vendange á Bourgogne, lásd 56. sz. ábrát) czímű vásznán, melyet 1863-ban festett és mely most a Louvre-ban látható, elbájoló őszi hangulat: szüretelő asszonyok sürögnek, forognak szorgos munkában, a háttérben pedig apró gyermekek a pihenő marhákkal játszanak. Még érdekesebb az 1873-ból való „Nyugvó nap “-ja. Tengerparti kép, csodálatos színezéssel. A vérvörös- nap lángokat lövel a fekete tengerpartra és a végtelen messzeségbe elnyomulú vízre. Vagy a „Hó“ („La Neige“) czímű vászna, a melyen a varjak felhőszerű raja lassú szárnyalással ereszkedik le a hóborította tájra, hogy ott eledelt keressen. Ezeken a képeken ép oly erős az ecsetvonása, mint a „Júniusi mező“ czímű festményén, a mely fűvel és pipacsokkal borított mezőt ábrázol; egy fénytől beragyogott és színekben pompázó természetet, a melyért a franczia kormány a művészt a becsületrend tisztjévé nevezte ki.

Fran90is Daubigny

117

Az utolsó időben újból az Oise-parti nyájas természetet kereste fel a művész. Nagy sikert aratott az 1874. évi Salonban kiállított „Maison de la mére Bazot“ („Bazot anyó háza“) czímű vásznával, a mely egyike a legjobb képeinek. Pompás meleg tónusai, a csöndes füst, a mely a sötét lombozat mögül kifehérlő házikóból a ragyogó égre száll : a fény- és árnyékhatásoknak legfinomabb meg- figyeléséről tesz ' tanúságot. És ebben állott tulajdonképen Daubigny erőssége.

Paradoxon-nak fog feltűnni, de épen festői ereje vitte Daubigny-t arra, hogy a kezdetben vázlatszerű technikája később kúszált foltokká fajult el. Mert abban a törekvésben, hogy a természetben levő tónusok egymáshoz való viszonyát minél teljesebben és találóbban fejezhesse ki, kénytelen volt a ter- mészeti hatásokat a maguk frisseségében az egyes tónusoknak gyors meg- jelölésével vetni vászonra. így szükségszerűen dekoratív érzésbe hajlott át a

56. Frarujois Daubigny : Szüret Bourgogneban.

művészete. De művészeti értékét megadja képeinek becsületes törekvése : a természetet nemcsak a maga igazságában, hanem poétikus tartalmával is meg- festeni. S mert ez a törekvése képei legnagyobb részében sikerült is, Daubigny-t a modern franczia iskola legjobb mestereihez számítjuk és pedig úgy is mint festőt, úgy is mint metszőt, mert Ruysdael-metszetei valóságos remekek a maguk nemében. De a franczia akadémia őt ép úgy nem tartotta érdemesnek tagjai sorába befogadni, minta hogy megtagadta e tiszteletet Huet-től, Rousseau-tól, Corot-tól és még több oly mestertől, a ki a franczia szellemnek, a franczia nemzetnek egymaga annyi örök dicsőséget szerzett, mint a mennyit az akadé- mikusok egész légiója sem. A Louvre, a mely az 1901. év végéig csak két Daubigny-képet tartalmazott, az 1902. év január havában még tizenhármat függeszthetett fel a modern franczia festők Vili. sz. termébe. E tizenhárom képet, melyek közül a leghíresebbek: „La Maré aux hérons“, „La Tannie á Erith

A barbizoni művészek

1 18

és a „Le Moulin de Gylien“ czímű vásznak, a már többször említett Thorny Thiéry műbarát hagyományozta hazája világhírű múzeumának.

Daubigny, a ki az ötvenes évek óta a dicsőség zenitjén állott, 1878 február havában halt meg Párizsban. Nevét a fiára hagyta, a ki azonban apja qualitá- tásait korántsem érte el.

Karl Daubigny a ki bizarr kedvtöltésből e német keresztnevet használta, nem teljesen méltatlanul követte apja nyomdokait. Ő a nagyobb távlatokat szerette. A „Vallée de Port-Ville“ („Port-Ville-i völgy “) czímű vászna, a mely az 1875. évi tárlaton feltűnést keltett, nagyméretű kép, a melyben a festő nagy akarattal ugyan, de fogyatékos erővel egy völgy hangulatát akarta kifejezni. Mint apja, ő is a komolyabb tónusokat kedvelte és ő is e barna harmóniában meleg és erőteljes szí- neket használt. De nem sikerült visszaadnia a levegő könnyed mozgását, átlátszó- ságát és a fény játszi sugárhatásait. Apja nagy neve mint ólomsúly nehezedett rá, melyet nem birtak el a szárnyai. Epigon-sors volt az osztályrésze. Ha azonban nem teszszük magunkévá azt az igazságtalan bírálati módot, a mely a fiatal Daubigny-t csak úgy vélte megítélhetni, ha nagynevű apjával hasonlította össze ; ha eltekintünk a párhuzamtól és nem a Herbert-et nézzük, hanem az önálló, mástól független művészt, akkor Kari Daubigny-nak, ha nem is elsőrangú, de becsülettel kiérdemelt tisztes helyet adhatunk a franczia tájképfestészet történeté- ben. Mert oly művész volt, a ki a saját szemével látta a természet intim kincseit és aki, a mit látott, ha nem is meghódító, de őszinte igazsággal tudta kifejezni.

Antoine Chintreuil (született Pont-de-Vaux-ban 181 (3-ban, meghalt Párizsban 1873-ban). Ha a Daubigny természetét fénybe mártjuk, akkor megkapjuk a Chintreuil tájait, azokat értem, a melyeket már akkor festett, a mikor művészete a maga teljes érettségében kibontakozott. O róla már több joggal mondhatnók, hogy a „csata után érkezett “, mert a művészeti forradalom már javában foglal- koztatta a párizsiakat, a mikor Chintreuil első képeit állította ki. A múlt század 50-es éveinek végén érkezett a barbizoniak közzé és mindjárt Corot mellé szegő- dött, a kinek hű követője maradt egészen 1860-ig. Nagyon is hű követője volt, mert első képei, a melyek most már csak elvétve találhatók a rue Laffitte egy-egy műkereskedőjénél, úgy hatnak, mintha másolatai volnának Pere Corot vázlat- szerű ezüst fátyolos tájképeinek. Azért a Szalon műbirálói alig vettek tudomást Chintreuil létezéséről. Még az 1857. évi tárlat alkalmával Edmond About arra szorítkozott, hogy Chintreuil nevét megemlítve, csak két szót irt róla: „imite Corot “ (utánozza Corot-t) és ez nem is volt valami új fölfedezés, hanem csak ismétlése egy jelszónak, mely már 20 év óta járta a kritikákat. És ha Corot-ról azt mondták „Ce que Corot peignait, c’était moins la natúré que Tamour qu’il avait pour elle“ (a mit Corot festett, az nem annyira a természet, mint a sze- relem a mit iránta érzett) úgy Chintreuil első műveiről egy kis variáczióval azt lehet mondani: A mit Chintreuil festett, az nem a természet, hanem a szeretet a mit Corot iránt érzett. És ha Corot, mint Dupré mondta, úgy festett, mintha szár- nyak lettek volna a vállain, akkor Chintreuil első képeiről lehet azt mondani, hogy úgy festette őket, mintha Corot állott volna a háta mögött.

Később azonban felszabadult a nagy mester hatása alól. Sőt egész ellenkező irányban haladt tovább. Szakított a tompa világításokkal és a végtelen messzire

Antoine Chintreuil

19

nyúló láthatárokat kereste, melyeket úgyszólván fényözönben úsztatott. Valami sajátságos bizarr kedve támadt. A legsivárabb, legkopárabb természet egyes részleteit festette meg csak azért, hogy a fény játékát minél hatásosabban mutat- hassa be. Egyik képén a reggeli napot látjuk, a midőn a gyér pázsit harmatját mohón magába szívja ; egy másik képén a napsugarai elárasztják a sötét tónusú burgonyaföldet ; egy harmadik képén egy pár bokrot látunk, melyek a jégeső csapkodásai alatt összerezzenek ; vagy a vihart festi, a mikor elaszott fák közt járja toporzékoló tánczát. De nem az a czélja, hogy a természet elementáris erőit fesse, hanem csak az ellentéteket keresi, a melyek a fény és levegőváltozásokat szembetűnőbben mutatják. A 60-as évek végén festette a „Le bosquet aux chev- reuils“ („ Őzikék lásd 57. sz. ábrát) czímű képét, a mely most a Louvre-ban látható. Kis erdőrészlet, világos zöld pázsittal, a háttérben lombos lugas, a mely a nap sugárkévéi alatt a földre hajol. Egy kis őzike-csoport fürdik a fényben. A tavaszi nap sajátságos poézise szól ebből a képből, a mely bámulatba ejti a nézőt a fényjáték szokatlan hatásaival.

Legtökéletesebb művét halála előtt az 1873. évi Salonban állította ki a mester. „Pluie et soleil“ (Eső és nap) a czíme e nagyméretű vászonnak, a melyet Desbrosses festő ajándékozott a Louvre-nak. Igazi rusztikus hangulat. A forró nap a zöld rétre löveli sugarait és egyúttal meleg, permetező eső hull, melynek egyes csöppjei mint csillogó drágakövek hullnak a talajra, míg a meleg földből vékony párafelhők emelkednek felfelé. Ezen a képen legnagyobb diadalát üli a Chintreuil ellentéteket kereső művészete. Mert nem csupán üres technikai játékról tesz tanúságot ez a festmény, hanem hangulattartalmánál fogva poétikusan is hat. Chintreuil komolyságáról egyébként tanúságot tesznek azok a tanulmányai, a melyeket Carpentier a Louvre-nak adományozott. E tizenhét lapból megtudjuk, hogy Chintreuil minden képéhez nagy gonddal megrajzolt tanulmányt készített, és az egyes tónusokat a szabad természetben rakta a vázlatra, sokszor keserves nagy kínlódással. Desbrosses festő, a ki benső barátja és nagy tisztelője volt Chintreuil-nek, egy nagyobb műben írta meg a művész életét és abban elmondja, hogy festőnk egy-egy tónuson néha napokig bajlódott, míg azt a maga termé- szeti igazságában kifejezhette. Az elismerés, a mely Chintreuilt életében nagy ívben kerülte ki, immár halála után babérral koszorúzza a művész emlékét. De ebből már csak inkább a műkereskedők húznak hasznot, a kik a Chintreuil névvel jegyzett képeket nagyra tartják. Lelkes kombattánsa volt a barbizoniaknak. Új útakat nem fedezett fel, de az úttörők által nyitott ösvényeken erős lépé- sekkel és komolv lelkesedéssel haladt tovább. A „vaillants de 1830“ közt ő is

bátor vala és a nagy czélért rajongó.

Louis Fran^ais (született 1814-ben Plombiéres-en (Vogezek-ben) meghalt 1897-ben Párizsban.) Ez a Corot-tanítvány egy tekintetben felülmúlta mesterét: mint az Akadémia tagja halt meg. De a miben nem érhette el soha, az a Corot elbájoló poézise. Az ő poézise olyan, mint némelyik formaköltőé : nem a hangu- lata költői, hanem nagy gonddal keresett és mesterileg összeállított rímekkel akarta a poézist kifejezni. Képei ezért modorosak és habár sohasem vázlatszerűek, hanem mindig lelkiismeretesen megrajzoltak, mégsem gyakorolnak mélyebb benyomást a nézőre, mert híján vannak az éltető léleknek. Corot Olaszország után tanul-

120

A barbizoni művészek

mányozta a franczia természetet és azon volt, hogy az ideális tájképet a termé- szetbe illesze bele. Fran9ais csak későbben ment Olaszországba, a mikor már hazájának vidékeit megfestette volt. Ő is a fényhatásokra és az ezek által elő- idézett hangulatokra fektette a fősúlyt, de képein inkább csak a technikát hono- ráljuk: a lelkünk hideg marad. Kezdetben szépen indult. Az 1844. évben kiállított „Novembre“ czímű festményének, a mely egy erdőrészletet az est kékesszürke homályában ábrázol, hangulatos tartalma is van, a mennyiben a néző szinte érezni véli a közeledő tél fagyos leheletét. Még jobb az 1853-ban kiállított „Fin de l’hiver“ (Tél vége), a mely a Luxembourg gyűjteményében látható. Erdő széle, rügyező lombbal, a melyet a piros alkony lágy melegsége vesz körül, míg az előtérben levő fákra lassan leereszkedik az éjjel. De már 1857-ben határozott hanyatlásnak indul. A „Vallée de Mtinster“ czímű képén technikája már fölötte modoros, a mennyiben rajza túlírnom, elannyira, hogy a részletek az összhatást elnyomják. Az is baja még e képnek, hogy egyes részletei valóságos másolatok a mester korábbi képeiből.

Ekkor Olaszországba ment Francais, a hol új világ nyílt meg a szemei előtt. 1863-ban állította ki a most a Luxembourg-ban látható „Orphée“ czímű nagyobb méretű vásznat, a melyen komoly, ünnepélyes hangulat mutatkozik. Orpheuszt ábrázolja, a ki a hold ezüstös fényében siratja Eurydicét. 1864-ben bemutatta „ Szentliget “ czímű vásznát a melyen Pan fényben úszó tavaszi levegőben egy kis pásztorfiút furulyázni tanít. Ugyanilyen modoros festmények a Luxembourg-ban levő „Daphnis és Chloe“, valamint az ugyancsak ott látható vízfestményei, mint a „Vue prise au lac de Nemi“ : a nemi-i tó, s balra egy terebélyes fa és a messzire elterülő erdőnek egy megvilágított tisztása ; „Vue prise á Ponté Mamolo“ : balra a Tiber, jobbra legelők és a háttérben a Tnap- sugárban kékelő hegyek. Mindezeknek a képeknek éppen csak a fényhatás és a jól megfestett levegő adja meg a modern színezetet, egyébként pedig keveset különböznek a Poussin olaszországi tájképeitől.

A 60-as évek végével új fordulópontot vesz a Frai^ais művészete. Fíaza- térve a Szajna partjain keresi képeinek tárgyait. Megelégszik a természet egy- szerűbb részleteivel, és inkább arra törekszik, hogy ne a tárgyak körvonalait, hanem intim hangulatait fesse meg. Most már közelebb jut a modern irányhoz. Az 1866-ban kiállított „Reggeli hangulat “ („Matin“) egy kis bokorcsoportot ábrázol,

a melyet a közeli vízből felszálló köd vesz körül. Itt már sikerült Fran9ais-nek a hajnal sajátos hangulatát visszaadni. 1872-ben egy érdekes tavaszi hangulatot mutatott be, de legjobb képe kétségkívül az 1873-ban kiállított „Souvenir de Nice“ czímű vászna. Kert, a mely inkább kis földi paradicsom. Egy árnyékos fasor, gyü- mölcscsel borított narancsfák, pompázó virágbokrok. A fák gályáin át sárga ház látszik zöld napellenzőkkel ; nyúlánk pálma az azúrkék égbe mered és a háttér- ben a ragyogó ég ereszkedik le a fényben úszó tájra. Napsugár és boldogság ez a kép, a melyben ritka erővel nyilatkozik a déli természet megigéző, kábító illatú pom- pája. Ezzel a képpel Fran9ais művészetének csúcspontját érte el. További pálya- futása már újból csak hanyatlás. Az 1874-ben kiállított „La source“ („A forrás“) czímű kép csak ismétlése az 1872. évi Tavasz-nak, és az 1875. évben bemutatott „Havin du puits noir“ komor sötét tónusai nem tartalmaznak semmiféle hangulatot.

Louis Frar^ais

121

Mint Dupré, Fransais is szép sikert ért el metszeteivel, melyeket Dupré, Corot és a híresebb hollandi tájképfestők után készített nagy gonddal és rajz- tudással. A rajz már vérében volt. Sokszor emlitette, hogy pályája kezdetén mennyit rajzolt, hogy kenyerét megkereshesse. Tizenöt éves korában került ugyanis Párizsba, a hol egy könyvkereskedésben nyert alkalmazást. Már ott, a sötét bolt egy rejtett zugában kiváló szeretettel bújta a nagy könyveket, melyek a franczia művészetről szólották s ha csak egy kis szabad ideje akadt, azzal töltötte a pihenésre való órákat, hogy e műtörténelmi könyvek illusztráczióit iparkodott lemásolni. Vágva támadt festővé lenni, könyvkereskedői foglalkozását kedv-

57. Antoine Chintreuil : Őzikék. (Le bosquet aux chevreuils.)

telenül űzte, a minek az lett a következése, hogy gazdája elbocsátotta. Fran^ais, a mint barátainak mondotta, csak örült ennek az eseménynek, amelyet úgy fogadott, mint a sors barátságos útmutatását. Most már teljes akaraterővel festőnek készült és bizton remélte, hogy új pályáján sok babért, sok dicsőséget és sok aranyat fog aratni. Az első időben bizony nagyon rosszul ment a dolga. Több volt a nélkülözése, mint a harapni való kenyere. De a fiatal ember a reménységéből is jól lakott. Ha nagyon korgott a gyomra, akkor élénk fantáziája a leggyönyörűbb jövőt varázsolta elé, míg aztán boldogan elaludt, hogy reggel újabb nyomorra ébredjen. Akkor azonban boldogan sietett mesterének műtermébe, s ha az olajfestékek szagát érezte, már el is felejtette minden gondját. Körülbelül öt évig tartott ez a tiszteletre méltó küzdelem, s akkor már akadtak műbarátok, a kik, bár potom

122

A barbizoni művészek

pénzen, szívesen megvették a művészcsemete rajzait. Sokat is dolgozott. így tett szert arra a nagy gyakorlottságra, a mely minden képéből kilátszik, s a mely későbben, a mikor a metszésre adta magát, oly nagy hasznára vált. Kiváló rajztudása különben az arczképein is látszik. A Luxembourg-múzeumban őrzik azt az arczképet, melyet a művész apjáról festett s a mely oly kimagasló tulajdonságokkal bír, hogy bátran mondhatni, hogy Fran9ais mint arczképfestő is a kiváló művészek közé tartozik. Még tökéletesebb az a portrait, melyet Fran^ais az 1873. évi Salonban állított ki, s a mely Ildefonse Rousset-t, a „ National “ czímű párizsi újság igazgatóját ábrázolja. Ez a kép tagadhatatlanul az akkori franczia arczképfestészet legjobbjai közé tartozik.

Fran9ais, a ki nehány évvel ezelőtt Párizsban halt meg, az utolsó volt azok közül, a kik a fontainebleaui erdő vidékén szülőhazáját alapították meg a modern tájképfestészetnek. A kik utána jöttek, már bizony csak szürke epigo- nok, egészen addig az időig, a míg Courbet, mint új nap, maga köré gyűjtötte a realizmus plejádjait. FRANgAis-val véget ér az a láncz, a melynek hatalmas szemei : Michels, Huet, Roqueplan, Isabey, Dupré, Corot, Diaz, Rousseau Daubigny, és a melynek közepén, külön méreteivel, elütő formájával áll a nagy és erős Millet, a ki bár központja volt a barbizoni művésztelepnek, bár hatalmas centruma volt a modern törekvéseknek, mégis egy egész új felfogást képvisel, a melynek csakis ő volt az úttörő-je, de egyúttal a legkimagaslóbb alakja is.

Henri Harpignies (született Valenciennes-ben 1819-ben.)

E művész már csak követő számba megy. Nincsenek saját ötletei. Ha képei mégis különböznek az előtte tárgyalt mesterek festményeitől, annak oka abban van, hogy Harpignies legelőször Francziaország északi részének természetét ügyelte meg. Ott bágyadtnak, ködösnek látta az eget és ez első benyomás olv mélyre hatolt a leikébe, hogy még az olaszországi verőfényes eget is mindig e melankolikus színekkel szövi át. A mellett nagyon soká nézte a régi mestereket, beleszeretett nagy rajztudásukba és náluk sajátította el azt az elvet, a mely szerint a természet egyes tárgyait erős, szinte plasztikus körvonalakban kell vissza- adni. így azután abba a hibába esik, hogy nemcsak a fák törzseit, nemcsak az egyes fűszálakat, de még a levegőt is szinte konturozza, miáltal képei keményen, szárazon hatnak. Később pedig, mintha jóvá akarná tenni a hibáját, csak felületesen rajzol, úgy, hogy elmosódva adja vissza a részleteket, anélkül azonban, hogy a har- monikus összhatást elérhetné. Legnagyobb sikerét 1873-ban érte el a „Saut du loup“ (Farkasugrás) czímű festményével, a melyben a természetet a maga igazsá- gában és a hangulatnak erőteljes kifejezéssel tükrözte vissza. E képének nagy hatása folytán az 1875. évben a becsületrend tisztjévé neveztetett ki, miután már az 1856. évben elnyerte a Sálon egy érmét. Az 1878. évi világkiállításon a második osztályú érmet kapta, amidőn egész sorozattal mutatta be művészetét. A Louxem- bourg-ban levő képei közül a „Le Coliseé“ czímű kis vászon a művész olasz- országi tanulmányait képviseli és érdekes jele annak, hogy az északi ember miképen látja Róma napban fürdő világát. Szürke felhők takarják az olasz eget és tompítják a verőfény ragyogását. Más két képe: „Lever de lune“ és „Un torrent dans le Var“ érdekesen mutatja Harpignies törekvését a tárgyak alakszerű lát- szatát a levegő könnyű fátyolával adni vissza. Ez azonban teljesen nem sikerült

58. Louis Frar^ais : Tájkép. (Rajz.)

Henri Harpignies

125

neki, mivel megfigyelése nem volt elég finom, hogy a különféle tónusok egymáshoz való viszonyát és az igazi fény és árnyékhatásokat elérhette volna. Képei ezért nem tökéletesek és nincsenek azon a magaslaton, a melyet kartársainak elérniök sikerült. Ha a műkereskedők mégis óriási összegeket kérnek egy-egy Harpignies- vászonért és ha akacf is műbarát, a ki ezeket a nagy árakat meg is fizeti, úgy annak oka nem a képek belső értékében van, hanem inkább abban a szerencsés körülményben, hogy Harpignies a barbizoni nagy mesterek reputácziójának közös- ségében folytatta művészetét. Az ő dicsőségüknek egy-egy sugara bearanyozza az ő képeit is és ez teszi azokat érdekesekké és a műkereskedelem terén értékesekké is. Nem volt közlegény, de nem sokkal több mint alantas tiszt a nagy elméjű és nagy szívű vezérek táborában. Mint rangbeli társait megemlít- hetjük még :

Hector Hanoteau-í, a ki erős kézzel és határozott vonásokban lerajzolta a természetet, anélkül, hogy igazán megrajzolná.

Charles Leroux-í, a zord pusztaságok komor festőjét ; Charles Busson-í, a ki a gazdag kompozicziót szerette és a hatásos világításokat; Francis Blin-í, a békés természet poétáját („Aguildo-i malom“); ide sorolhatjuk még Henri Nasom-í, a ki izzó fényjátékokkal fantasztikus hatások után vadászott ; Hector Allemand-í, a keresett hangulatok festőjét, és az apróbb tehetségek óriási légióját. Mert sajátságos tüneményképen látjuk, hogy napról-napra nagyobb és nagyobb lett a tájképfestők hada. Egy külön könyv feladatát képezhetné annak a fejtegetése, hogy a barbizoni iskola kezdetéből mikép keletkezett az az óriási befolyás, a melyet a tájképfestészet a festőművészetre átalán véve gyakorolt. Az egész kialakulást le kellene írni és okaira vezetni vissza, megértetéséül annak, hogy miképen foglalta el a festőművészeiben a legelőkelőbb helyeket a tájképfestés. Röviden szólva : azért menekült a festészet a természet ölébe, mert a közéletben nem talált magának való ideált. A most tárgyalt művészek kinyitották a természet kapuit. Ők új feladatokkal gazdagították a festészetet, Millet pedig a művé- szetbe új életet, új ifjúságot oltott,

Vili.

(Az állatfestők. — Raymond Brascassat. — Constant Troyon és tanítványai : Emilé van Marcke Eugéne Lambert, Charles-Emile-Jacque, Guiseppe Palizzi, — A Bonheur-család.)

A festőknek a szabad természetbe való menekülése logikus küvetkezésekép jelentkezett az irány, a mely a természet keretébe beállítja mindazt, a mi a szabadban él és mozog. Az állatfestésnek módját ugyan már régebbi időkben is ismerték. A hollandi iskolának kimagasló mesterei voltak ezen a téren ; maga a nagy Rubens is előszeretettel festette meg az állatok harczait egymásközt és oly vadászati jeleneteket is, a melyekben az állatok ellen az ember harczol. A híres Potter, hazájának idillikus pásztoréletét festette meg és az élet hű és tinóm megfigyelésével valóságos remekműveket alkotott. A vele egy időben élt Albert Cuyp már a természet fény- és levegővilágát is érezteti képein, és így már a felé a probléma felé indul, a mely az állatok megfestésénél a tájképet nemcsak üres staffage-nak veszi, hanem azon van, hogy az állatok viszonyát a termé- szethez, a melyben élnek, hű megfigyeléssel és az igazságnak megfelelően adja vissza. Hogy e feladat megoldása sikerüljön, első sorban szükséges, hogy a művész a teremtés benső vonatkozásait megismerni tudja. Szükséges volt, hogy a mezőt, az erdőt, a termőföldet megismerjék, s csak akkor gondolhattak arra, hogy a természetben lejátszódó életet helyes vonatkozásaiban tegyék művészetük tárgyává.

Eltekintve bizonyos genre-képektől, melyek a háziállatokat interieurben (falak között) mutatják be, nem lehetett szó állatfestésről a XVIII. században. A festé- szetnek ez az ága csak akkor lendülhetett fel új életre, a mikor a művészek újból érdeklődtek a természet benső élete s a szabad levegő- ég iránt. A barbizoniak nevéhez fűződik a dicsőség, hogy a tájképfestéssel az állatfestést is új irányba

térítették.

A barbizoniak előtt csak „szép képet “ akartak festeni a művészek. Ha a klasszikus iskolának voltak hívei, akkor valamilyen olasz tájat festettek meg, piniákkal, sziklákkal és ezüstös folyócskákkal és ebbe az üvegházi természetbe rózsabokrok illata közé és narancsfák árnyékába beállítottak egv vad bikát, a mely ebben a paradicsomban hiába kereste a helyét, vagy talán egy pár kecskét, melyeken első pillantásra meglátszott, hogy nem e földről valók. Vagy ha szel- lemesek akartak lenni, akkor egy komorszinű tó partján kutyát vagy macskát

ROSE ROMIÉI R ARCKÉRE.

Raymond Brascassat

127

festettek, vagy envelegve, vagy pedig mintha elkeseredett harczban volnának egymással^ Az ilyen képek rendesen a legnagyobb gonddal vannak megrajzolva; nem hiányzik belőlük egyetlen falevél sem, sőt a macska selymes bundájából minden szőrszál külön-külön hívja magára a néző figyelmét. És mégis : alig akad művelt valaki, a ki elhinné, hogy ez a macska igazán macska. Hiányzik e képből az eleven élet, a lehetőség illúzióját, a valóság hangulatát ébresztő elem. Érezzük, hogy az a festő, a ki ezeket a képeket pingálta, nem érzi, nem érti, csupán csak komponálja a természetet, hogy a levegő, mely az ő gondosan fésült fáit körülveszi, bizony csak festék, és hogy a kiformált, testszerű alakokat öltő árnyék épp oly hazug, mint a nap, a mely lehetetlen sugarakat lövell a paletta szeszélye szerint összehalmozott tónusokra. A természetesség hiányát mutatják a pózokban elhelyezkedő állatok épp úgy, mint a fáradságos gonddal megrajzolt virágszálak, melyeken egyetlen finom erecske sem hiányzik. Mert a festő, a ki a természetben látja a virágot, nem másolja annak minden egyes alkatrészét, de arra szorítkozik csupán, hogy a látszatát adja meg, vagyis hogy úgy fesse, amiképen a látás távolából, a környezethez való viszonya szerint, a maga értékében mutatkozik. Nem a természetrajzot szolgálja, hanem a természeti kép összhatását ; nem Linné-t akarja megértetni, hanem a teremtés formákban és színekben bővelkedő pompáját ; nem a virág fejlődését akarja megmagyarázni, hanem azt a hangulatot akarja éreztetni, a melyet a virág szine és illata, egész jelenléte a természet összképében előidézni segít.

A romantikus iskola hívei laza össszeftiggésben éltek a természettel. Meg- vetették a konvenczionális modort, de annál jobban ragaszkodtak a konven- czionális érzésekhez. Azért a modoros rajz helyébe a kolorizmust fejlesztették modorrá és a természeti hűséget festésbeli mesterségekkel vélték pótolhatni. Ilyen törekvésből indulva ki, oda jutottak, hogy a természetet a színhatás kedvéért kicsinosították, keresett tónusokba öltöztették és az egyszerű naiv életet, deklamáló pathoszszal szólaltatták meg. Csak a barbizoniak kezdték a természetet saját, igaz színeiben látni ; csak ők hallották egyszerű, szerény hangját és csak ők értették először azokat a szubtilis hangulatokat, melyek benső életében nyilat- koznak.

A természet ilyetén igaz felfogásával jöhetett csak létre a modern állatkép is. Azon állatkép ugyanis, a mely az ökröt, a lovat vagy a tehenet nem mint humoros, szellemes lényt mutatja be, hanem a maga valójában : kényszermun- kájában, buta pihenésében és rest kérődzésében. Mert hazug kép az, a mely az állatot emberi lélekkel ruházza fel, a mely illemes, kellemkedő alakot csinál belőle, a minek csak a torzképekben van jogosultsága, de nem a nagy művészetben, a melynek első követelménye az igazság. A komoly értelemben vett modern állatkép tehát az, a mely az állatot abban a keretben, a melyben él, és abban az alakban, a melyet mindennapi foglalkoztatásában, mindennapi életében ölt, mutatja be. További követelmény pedig az, hogy a környezet ne csupán üres staffage legyen. Szükséges, hogy az is saját jellegével hasson, hogy épp úgy ne legyen mellékczél, mint a képen levő állat nem lehet főczél. Az igazi mestermű csak az, a mely a tájat és az abban mozgó életet a maga összhatásában és az egymáshoz való vonatkozásban tünteti fel.

128

A barbizoni művészek

Az első, a ki e probléma megoldására vállalkozott, a barbizoni Raymond Brascassat (1805—1867) volt. Előtte ugyan már Xavier le Prince tett ilynemű kísérleteket, de próbálkozásai nem vehetők komolyan, mert egészen a régi hollan- dusok hatása alatt állott.

A Louvre-ban levő nagyobb képe „Embarquement debestiaux dans le „Pas- sager“ á Honfleur“ (Marhák hajóra szállítása) világosan mutatja, hogy csak kolo- risztikus hatásokra törekszik, melyeknek a természeti igazságot alárendeli. Vászna inkább nagyobb méretű genrekép, mint modern értelemben vett állatfestmény. E helyütt csak azért említem fel, mert a műtörténelmek egy részében mint úttörő szerepel, a mely megnevezés őt nem illeti meg, mert nem törte biz ő az utat, hanem szorgalmasan utánzóit. Utánozta a XVII. századbeli németalföldieket. Brascassat, bár ő sem mutatta az utat, inkább sorolható az úttörők közé, mert már 1830-ban a többi „bátrak “-kai Barbizonba ment. Ő tehát a mozgalom kezdetén annak kellő közepében állott, s ha nem is lett vezérré, de a maga ereje szerint becsületesen vette ki a részét a küzdelemből. Mint Diaz, ő is bordeaux-i születésű volt. Tanul- mányait RicHARD-nál kezdte, a hol a Dávid elveit szívta magába, és ezután HERSENT-hoz, XVIII. Lajos kedvencz festőjéhez került, a kinél a csínra törekvő festési modort sajátította el, a melyet egész életén át lelkiismeretesen megőrzött. Brascassat is az akkoriban oly divatos olaszos tájképekkel kezdte a pályáját s így már a harminczas években nagyon keresett festő volt, a kinek a képeit a közönség igen szívesen vette. vSajátságos pedantériával rajzolta meg az alakjait, a színezést pedig mindig derült, nyári palettával gondozta. Talán tudta, hogy megfigyelési tehetsége nem valami erős, és azért inkább a mesterkéltebb hatá- sokra számított : küzdő állatokat fest, majd viaskodó bivalyokat (a nantes-i képtárban), majd pedig teheneket, a miket farkasok támadnak meg. A Louvre- ban levő nagy képében: „Le Taureau“ (A bivaly) szinte az erős színhatá- sokat keresi : a vörös bika mellé egy fekete tehenet állít, jobbra pedig egy kecskét és két juhot ; a háttérben egy magános pásztor áll. A Louvre-ban levő másik képe : „Paysage et animaux“ (Tájkép és állatok) épp az ellentéte : ott a bika fekete és a tehén vörös. Bár nagyon jól rajzolta az állatokat, még- sem gyakorolnak mélyebb hatást a képei, mert híján vannak a hangulatnak, a közvetlenségnek. Az állatokban nincs kifejezés, a természet levegő és fény nélkül való. De a nagy közönségnek mégis tetszenek képei, mert szineik ked- veskedők és a rajz becsületes, a mennyiben nem kíméli a fáradságot, hogy a legkisebb részletnek is megadja a maga helyét. Ez azonban az összhatás rovására megy, mert a néző a sok fától nem látja az erdőt. A műtörténelem csak becsületes törekvését fogja elismerni Brascassat-nak, de kellő értékére fokozza le azt a dicsőséget, a melylyel életében elhalmozták. Az akadémiának tagja és a becsületrendnek lovagja volt; bőven felruházták tehát őt a híresség hivatalos kellékeivel.

Constant Troyon (1810 1865) Sévres-ben született, a híres porczellán-

gyárban, a melynek atyja tisztviselője volt. Riocreux párisi festőnél végezte tanulmányait, olyan művésznél, kinek nevét a művészettörténet nem jegyezte föl. De Troyon csak rövid ideig tanult. Alighogy behatolt a festés technikai fogásaiba, a sévres-i porczellángyárban nyert alkalmazást, a hol tányérokra, tálakra

Művészeti könyvtár : A barbizoni művészek.

5<J. Troyon : Munkába hajtott ökrök. (Reggeli hangulat.)

Constant Troyon

131

és vázákra klasszikus modorú tájképeket festett. Ez a hatáskör azonban nem elégítette ki a fiatal Troyon magasra való törekvését. Szabad idejét mindig a Sévres körül elterülő erdőben töltötte, hol a természet után festett apróbb váz- latokat. St.-Cloud közelében véletlenül összetalálkozott RoQUEPLAN-nal, a ki szintén a szabadban dolgozott. Troyon nézte az akkori modern mozgalom élén álló művész munkáját és bámulva vette észre, hogy ez egészen másképen látja a ter- mészetet, mint ő. Beszédbe ereszkedett Roqueplan-nal, megmutatta néki a saját vázlatait és figyelmesen hallgatta a művész magyarázatait. Roqueplan feltárta a nagy lelkesedéssel figyelő Troyon előtt a tájképfestészet új irányának elveit, meg- értette vele a szabad természetben a fény játékát, a levegő mozgását, szóval taní- totta őt a természet hű megfigyelésére. így tehát joggal mondhatni, hogy Roqueplan volt az és nem Riocreux, a ki kinyitotta a Troyon festői szemét. E szerencsés találkozás óta Troyon is a barbizoniak természeti felfogását tette a magáévá. Némely barbizoni művésznek valóságos követőjévé szegődött. Azokból a tanul- mányokból, melyeket Troyon a Roqueplannal való találkozása után a fontaine- bleau-i erdőben készített, a Rousseau és a Dupré kezeírása szól a nézőhez, nem pedig a Troyon egyénisége. És e két nagy mestert leginkább hibáikban utánozta, sőt hibáikat még túlozta is. A részleteket oly lelkiismeretesen dolgozta ki, hogy minden egyes fűszálnak, minden egyes fának megvolt a maga saját külön hatása, a nélkül, hogy az egész képnek valamelyes összhatása lett volna. Ez a hibája pedig onnan eredt, hogy minden színnek megadta a maga külön nagy értékét, a nélkül, hogy a színek egymáshoz való viszonyát, egymásrautaltságát, egybe- hangzását figyelemre méltatta volna.

Az 1847. év kezdetén Hollandiába utazott Troyon és ettől az időtől kezdve fordulópont állott be a művészetében. A németalföldi mestereket nagy szeretettel és nagy komolysággal tanulmányozta, de egyúttal más szemmel mérte már a természetet is. Rembrandt képeiben a fényproblemát éles szemmel és biztos kézzel látta megoldva és ezután ő maga is iparkodott a teremtés intimebb titkaiba behatolni. Valószínű, hogy Albert Cuyp idillikus állatképei ébresztették benne azt az eszmét, hogy művészetét ezentúl szintén az állatfestés szolgálatába hajtsa, mert az 1848. évben történt visszatérte után már ilynemű tanulmányokat tett. Az 1849. évi Salonban kiállította a most magánbirtokban levő malomképét, a melynek világítása Rembrandtra emlékeztet. 1851. évben Normandiába utazott és ott a Tocque völgyében keletkezett egyik legjobb képe, melylyel az 1852. tárlaton valóságos feltűnést keltett. A kép czíme : „A Tocque völgye". Pompás buja legelőt ábrázol, melyen tehenek és egy ló az itató felé haladnak ; oldalt két bika egymással viaskodik. A tájat magát vihar fenyegeti ; füledt levegő lomhán fekszik a legelő fölött, a melynek hosszú füvéből párák emelkednek, az égen pedig nehéz felhők hömpölyögnek. Az állatokon meglátszik, hogy a művész nem éppen fajuknak legszebbjeit választotta ki abból a czélból, hogy a kép szépen hasson. Inkább dolgos állatok ezek, a melyeknek csak ritkán jut k: a pihenésből. A nagyméretű vászon hatása rendkívüli, mert érzi a kép nézője, hogy ezek az állatok ide valók erre a rétre, hogy épp oly jól illeszkednek bele a természet kere- tébe, mint a hogy e természetben megvan minden előfeltétele az ő életűknek. Technikája még kissé nyersen pasztózus, de a fény egyenletes hatása, az állatok

9*

132

A barbizoni művészek

pompás rajza már a mesterművek rangjába emelik e képet, a mely óriási összegért — 400,000 frankért — került később egy magánképtár tulajdonába. Az 1853. évből való a most a Rouen-i múzeumban őrzött tehenes képe : két fehér fejű és fehér nyakú, fekete tehén, az egyik vizet iszik, a másik pihen ; a vízen kacsák és libák úsznak ; a háttér egy város távlatát mutatja. Egy darab természet, a milyent minden város határán láthatunk. Tompa, nehézkes technikája miatt került alighanem a vidéki múzeumba, mert ezelőtt a Luxembourg-ban őrizték. Az 1855. évi Salonban óriási feltűnést keltett a „Boeufs se rendant au labour" („Munkába hajtott ökrök", lásd 59. ábrát) czímű, 2 méter 60 cm. magas és 4 méter széles vászna, a mely most a Louvre-ban látható. Reggeli hangulatot fejez ki e kép és pedig a korai ősz reggeli hangulatát. A nap sugarai még viaskodnak a köddel. Hat ekehúzó ökör lassacskán halad, leheletük gőze össze- vegyül a párával, a mely a kövér, barna talajból fölszáll a sápadt levegőbe.

E képet III. Napóleon vette meg a tárlaton.

Az 1859. Salonban három képpel jelent meg: „Les Hauteurs de Suresnes", (Suresnes-i felföld) óriási tájkép állatcsordákkal. E kép az idén, januárban került tíz más Troyonképpel együtt Thomy Thiéry hagyatékából a Louvreba. Érette néhány. évvel ezelőtt 500,000 frankot kínáltak tulajdonosának, 200,000 frankot pedig a „L’Abreuvoir" (Itató) czímű vászonért, és 300,000 frankot a „La Barriére"

(A korlát) czímű vászonért, a melyek most féltett kincsei lesznek a világhírű franczia múzeumnak. Feltűnést keltett az „Indulás" czímű vászon. Szintén reggeli hangulat, elmosódó ködfátyolokkal, a melyekből egy csorda háziállat bontakozik ki. A leghíresebb e képek közt azonban a „Le Retour de la Ferme" („Hazafelé", lásd 60. ábrát) 2 méter 60 cm. magas és 3 méter 90 cm. széles vászon, a mely a Louvreba került, mint a művész an}^jának ajándéka. Nagy bravourral meg- festett erdőből tehéncsorda és néhány juh ballag lefelé, a néző felé, balra egy kis tó, a melyben két tehén áll.

Dicsérni való mindezeken a képeken, hogy amint ez a mesternek a Magyar Nemzeti Múzeum képtárában lévő „Tehenek tájképben" czímű fest- . ménye is igazolja, a tájkép nem nyomja el az állatokat, s • viszont ezek sem térítik el a figyelmet a tájról. Remek összhatásban áll az egyik a másikkal.

A táj maga hű megfigyeléssel van visszaadva, s az állatokat úgy festi Troyon, a mint a természetben látta : a maguk butaságában, öntudatlan ösztöneikkel és kényszermunkájukban. Daczára annak, hogy Troyon, — mint ő maga mondta, de a vele együtt dolgozott művészek is beszélték, — több százra menő vázlatot és tanulmányt készített, mielőtt valamely képének megfestéséhez látott volna, mégis feltűnő a biztosságnak némi hiánya. Alakjain észrevenni, hogy rabja volt a tanulmányoknak, hogy nem rendelkezett a fölött a szabadság és biztosság fölött, a mely őt egyrészt emanczipálta volna a kísérletezéstől, másrést pedig megadta volna a módját, hogy széles ecsetkezeléssel a keresetlenség benyomását érhesse el. E fogyatékossága miatt nélkülözzük képein az egyöntetűséget, mely ugyan sikerült neki a fény elosztásában, de nem az alakok elrendezésében. Talán ezért inkább dekoratív hatásúak a vásznai. Szerette a nagy tömegeket és azért óriási méretű képeket festett, melyeken e fogyatkozások ennélfogva még inkább szembeötlők.

GO. Constant Troyon : „Hazafelé*. (Le retour á la ferme.)

Troyon tanítványai

135

Műtörténelmi jelentősége Troyon-nak abban áll, hogy a részlet-munka helyett mindig magát a természet életét iparkodott megfesteni; hogy teljes ösztön- nel egyenlő értékben állapította meg az állatvilágnak a tájhoz való viszonyát és hogy az állatokat realisztikus felfogással, nem hazug pathoszszal szólaltatta meg, hanem a maguk igaz valójában. Mint festő pedig, bár nem mindig biztos kézzel, de mindig az igazi természetet festette, a maga hamisítatlan színeiben.

Troyon az 1865. év február havában halt meg Párisban. A kiállítási érmeken kívül a becsületrend lovagkeresztjét is megkapta. Az akadémia nem vett tudomást róla, a mint megfeledkezett Corot-ról és Rousseau-ról is. Magyarországon az emlí- tetten kívül magántulajdonban tudtommal csak egy képe van a mesternek. Andrássy Gyula gróf a tulajdonosa és „Delelő" czímen állíttatta ki a „Nemzeti Szalon“ 1901 . év nemzetközi tárlatán. Troyon iskolájában egy egész légió tiatal festő nőtt nagyra. A mestert nem érte utói egyik sem. Olyik azonban megemlítésre méltó sikerrel haladt tovább a Troyon mesgyéjén, és ezekről, bár nem tartoznak szorosan e mű feladatának keretébe, érdemes lesz egy-két szót elmondani. Megjegyzem azonban, hogy az ötvenes és hatvanas évek tárlatairól írt franczia kritikákban nem is egy-két festőnél akadunk a „disciple de Troyon" megjegyzésre, a nélkül, hogy az illető a mestert még csak ismerte volna is. Ez az epitheton tehát nem veendő komolyan. Ebben az időben ugyanis a Troyon nagy sikere százszámra csalogatta a fiatal festőket az állatfestésre, és ezek úgy véltek leghamarabb czélt érni, ha a mester képeit egyszerűen csekély változásokkal másolták. Ezekre a kiserejű festőkre hasz- nálta Edmond About először ironikusan a „Troyon-tanítvány" jelzőt, a mi abban az időben nem annyira dicsőség volt, mint inkább lesújtóan kegyetlen kritika.

Teljesen a Troyon nyomaiban haladt Emilé van Marcke, a ki különben kedvencz tanítványa is volt a mesternek. A Marcke névvel jegyzett vásznak a közönség körében elég jó kelendőségnek örvendtek, de nagyobb gyűjteményekben alig akadunk képére. Sem a Luxembourg, sem a Louvre katalógusában nem találjuk a nevét. A műtörténelem is csak annyit jegyez föl róla, hogy a Troyon tanítványa volt. Saját individualitása nincsen.

Eugéne Louis Lambert a Delacroix iskolájából került az állatképfestők közé. A kutyák és macskák festője volt. A figyelmet az 1852. évi Sálon alkalmából vonta magára, a mikor egy istálló-interieurt állított ki. E képével, valamint az 1855-ben kiállított „Lapins“ (Nyulak) czímű vásznával még komolyan vette feladatát. Később azonban inkább állat-anekdotákat festett. Humorista lett és különös előszeretettel a házi állatokat mutatta be humoros vonatkozásokban. Legszellemesebb ezek közül a „Relais de chasse" (Vadászat) czímű festménye, mely az 186(5. évi tárlaton volt látható, és onnan egy amerikai milliomos new-yorki képtárába került. E képet éremmel tüntették ki, épp úgy, mint az 1870. évben kiállított „Heure du répás"